Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy verseny... kezdődhetne stílusosan a mese a Tollpihe Meseíró Pályázat eredetéről. A történetről és személyes benyomásaikról a jó ideje állandó zsűri tagjait kérdeztük.
A magyar kultúra napjához közel, a Városháza dísztermében rendezték a 13. alkalommal meghirdetett Tollpihe Meseíró Pályázat eredményhirdetését. A megye általános iskolás diákjai számára kiírt pályázat hosszú múltra tekint vissza, még a maroshegyi Táncsics Mihály Általános Iskolából indult. A zsűri egyik tagja, Sohonyai Edit író jól emlékszik a kezdetekre.
A Táncsics iskolából indult a történet
– A ’90-es években kerestek meg az iskolából, hogy legyek az általuk szervezett, akkor még fehérvári meseíró verseny zsűrielnöke. Boldogan vállaltam a feladatot, azért is, mert így elindulhatott a tehetséggondozás a városban. Később aztán meghívták zsűrielnöknek Lázár Ervint, az ő halála után Békés Pál következett, majd miután ő is elment, Nógrády Gábor jött. Ő szerencsére csupán elköszönt tőlünk, ezután vettük át a pályázat zsűrizését Kálnay Adél dunaújvárosi íróval és Adorján Viktor íróval, színházi szakemberrel. Időközben már nemcsak a városból, hanem a megyéből is lehetett jelentkezni, az eredményhirdetések pedig átkerültek az elmúlt években a Hiemer-házba, legutóbb pedig a Városházán lehettünk. Úgy érzem, végre megkapta a rangját ez a verseny – fogalmazott Sohonyai Edit.
– Eddig is nagyon sok tehetséges gyerek meséjét olvashattuk, és én igazán örülök, hogy mára eltűntek a trendi figurák a történetekből. Egyénibb szövegek születnek, ami a kreativitásra utal. Több pályázóról, díjazottról évek múlva is hallunk, mert kiderül, hogy valóban különleges gyermekről van szó – mesélt az író, aki azt is elárulta: nehéz a mesék közül kiválasztania a legjobbat. Nála az a fő szempont, kivált-e valamilyen katarzist a történet.
Lilla a felső tagozatosok között nyert. Részlet a meséjéből:
„A hétmérföldes csizmák és a varázserejű tollpihék korában létezett egy Felfalafalafel nevű birodalom, ahol minden megtörténhetett, amit kigondolt az arra járó halandó. Ebben a világban jól megfért egymással a boszorkány és a király leánya, a sárkány és a legkisebb királyfiú. Ebben a különös mesevilágban élte életét egy kislány, Lara, aki éppen olyan volt, mint a hasonló korúak. Egy dologban mégis különbözött társaitól: álmodozott. De nem akármikről: muffinokról, palacsintákról, gyrosokról és más finomságokról… és legfőképp arról, hogy valami olyan tettet hajt végre, amivel örökre beleírja magát a Felfalafalafel Birodalom történetébe.
Egy hideg, téli napon, amikor Lara már nagyon vágyott egy jó kis hócsatára, híre ment a birodalomban, hogy Holle anyó hiába rázza fáradtságos munkával a dunnáit, hiába a sok hófelhő, mégsem esik hó a vidéken. Lara erre felkiáltott: – Ez az! Megtalálom a megoldást, megfejtem a rejtélyt!
Lara elbúcsúzott a családjától, s nekivágott a nagy útnak. Vándortarisznyájába egy nagy darab kenyeret kapott a szüleitől, mely nehéz volt, lehúzta a kislány vállát. Ment a lányka, a folyók irányát követte, s azt eszelte ki, hogy ha Holle anyó házához eljut, közelebb kerül a megoldáshoz.” (...)
„Holle anyó elmesélte a kislánynak, hogy egy fékezhetetlen bendőjű Hófelhőzabáló rettenet tartja szomorúságban a birodalom gyerekeit, miatta nem esik a hó. A rettenet csak eszik meg eszik, és szomorúságában hullajtja a könnyeit. Már egy hatalmas tenger veszi körül.
Az ott élők el is nevezték a nagy tavat az Éhség tengerének. Lara ismerte az éhes rettenet nyomorúságát, hisz ő maga is sokat ábrándozott az elérhetetlen ételek után. A lány a tengerhez ért, nem félt a szörnytől.”
Az idei verseny eredményhirdetésén balról Sohonyai Edit, Adorján Viktor és Kálnay Adél – összeszokott csapat Fotó: Fehér Gábor
Az igazgató, aki felkarolta a versenyt
A pályázatot ma a Gárdonyi Géza Művelődési Ház szervezi kitartóan. A verseny felkarolása, és a Tollpihe elnevezés az előző igazgató, Adorján Viktor nevéhez fűződik. Az ő célja alapvetően az volt, hogy szorosabb legyen a kapcsolat a ház területén működő iskolával. Ezután jött a tehetséggondozás gondolata, a pályázat megyei szintűvé vált és megalakulhatott a Tollpihe Meseíró Klub is.
Viktor a népmesei vonalat részesíti előnyben, ám a legfontosabb az, hogy a gyerekek írjanak – mondta el. Zsűrizéskor jól együtt tud működni a két hölggyel, elfogadják egymás érveit, javaslatait. Ő azonban kissé más szempont szerint ítél. Szereti a meseszerű elemek, fordulatok, népmesei szerkezetek szerepeltetését. Ráadásul ezek azoknak a gyerekeknek is segíthetnek, akik kevésbé járatosak az írásban – tette hozzá Viktor.
Palkovits Panka: Az elhagyatott zongora
Panka az alsó tagozatosok között lett első. Részlet meséjéből:
„Volt egyszer egy ház. Fala fehér, indák borították, már rég nem járt benne senki. Még a környékén is féltek elmenni az emberek, csendes volt, már majdnem húsz éve.
Ebben a kis épületben, ami egykor zeneiskola volt, a legfelső emeleten egy paraván mögött egy zongora rejtőzött. Ki tudja hogyan, ki tudja miért került oda, de ott volt. Állt mozdulatlanul hosszú évek óta, aludt, ám egyszer csak felébredt, és leprüszkölte magáról a koszt.
Olyan elhanyagolt volt, hogy ha az ember végigsimította volna a kezét a billentyűin, az ujjbegyeit ellepte volna az évek pora. Az öreg zongora kigurult az őt takaró lepel alól, körbenézett, csend és nyugalom honolt mindenhol. Nem voltak se székek, se asztalok körülötte, egy üres szobában találta magát. Az egykor mögötte álló, hatalmas bábszínház paravánja is eltűnt, fogalma sem volt mi történhetett. Gondolta, körbenéz egy kicsit. Kigurult az ajtón, minden emeletet bejárt, de sehol senkit nem talált.
Minden szobába bekiabált:
– Halló, van itt valaki ? – de válasz semmi. Mikor leérkezett a földszintre, a bejárati ajtó zárva volt. Nyikorgó kerekeivel begurult a tükrös terembe, ami egykor koncertterem volt. Az évek alatt elhomályosodott tükörben alig látta magát, csak egy nagy fekete paca nézett vissza rá. Végigjárta az egész épületet, majd a fáradtságtól elaludt.
Reggelre, mikor felébredt, láss csodát, a kerekei vadonatújak lettek.” (...) „Másnap, mikor felkelt, a billentyűi varázslatosan szóltak. Megörült saját hangjának, eljátszotta a kedvenc dalát, amit régen a szülei daloltak neki, és meghatódott. Senki más nem tudta olyan jól játszani ezt a dalt, mint ő, hiszen már annyiszor hallotta, és játszotta ő maga is. Azokra a régi szép időkre gondolt vissza, mikor naponta zenélhetett.”
A pályázat kapcsán meseíró klub is létrejött
A pályázathoz kapcsolódó meseíró klubot jó ideje Kálnay Adél vezeti. Az ide járóknak természetesen nem kötelező indulni a versenyen, az csak lehetőség. Adél a klubban jellemzően 3-6. osztályos gyerekekkel foglalkozik. Mindig készül egy-egy témával, hogy újra és újra érdekes legyen a foglalkozás. Nagyon sok fiatal fejlődését végig követhette már, mert van, aki több éven át is tagja a klubnak.
A pályázatról elmondta: előfordult hogy 150, máskor kevesebb mese érkezett. Így aztán bőven van munka a zsűrizéssel, ám nagyon szereti a történeteket olvasni. A módszer szerint mindhárman külön-külön kiválasztják a legjobbnak tartott meséket, aztán összeülnek, vagy levélben vitatják meg, kik legyenek a díjazottak az alsósok, kik a felsősök között, és kik kapjanak különdíjat.
Az ő ízlése, véleménye általában egyezik Edittel, de Viktorral is mindig dűlőre jutnak. Szerinte is sok kincsre lehet lelni a mesék között, s azokból sokszor visszaköszön egy-egy gyerek sorsa is.
