P. Maklári Éva: Két nő

-Na, hogy tetszik? Illik a fal színe a bútorokhoz? Szeretem ezt a finom drappos árnyalatot, nem sötét, nem is túl világos. A fehér fal engem mindig a kórházra emlékeztet.

-Szép. Látom az ajtókat is lefestették, meg átrendezted a hálót is. De várj csak! Innen valami hiányzik… Megvan! Az esküvői fényképetek. Átvittétek másik helyre? Mi van, miért hallgatsz? Valami baj van, szívem?

-Anya, öt hónapja nem voltál itt. Tudom, még dolgozol, a kétszáz kilométer távolság is sok.

Igen, történt valami, de nem akartam erről beszélni, már túl vagyok rajta.

Valóban ritkán tudta meglátogatni vidékről a nagyvárosban élő lányát, a vonat sem volt olcsó mulatság, a kis bolt is adott munkát, az ura meg egyáltalán nem jött, lekötötte az árubeszerzés, az ügyintézés. Évente egyszer a gyerekek mentek haza. Talán, ha unokák lettek volna, simábban alakul minden, de azokra eddig hiába várt.

A lánya megfogta a kezét, s kisétáltak a teraszra. Gyönyörű, kora nyári délután simogatta a cserépben pihegő muskátlikat. A nem nagy, rendezett udvart tujasor zárta le, a fűben apró fehér virágok vertek tanyát, itt-ott kidugva fejüket a garázshoz vezető kockakövek között is. Szótlanul leültek az asztal mellé, ahol a tányérra rakott, frissen szedett szamóca már várta őket.

Az asszony hallgatott, csak nézte a lányát, mint aki vár valamit. Nem volt szemrehányó a tekintete, inkább kíváncsi, kissé szomorú, sértődött. Aztán mégis megszólalt: Mondj már valamit!

-Na, jó. A képet összetörtem, aztán darabokra téptem, és kidobtam a kukába. Az anyja kérdő tekintetére még hozzátette: Megvolt rá az okom.

Az nem kérdezett tovább. Hiába a gyermeke, megvan a saját élete. Szótlanul eszegettek. A csöndet a harkály törte meg, aki a ház előtt álló villanypóznát csőrével verni kezdte élelmet keresve. Mintha ez a zaj felszabadította volna a köréjük települt titkot.

-Elmondom, hiszen az anyám vagy. Te tudod majd egyedül, és remélem, megértesz mindent Emlékszel , mikor legutóbb kivitettelek vele az állomásra? Mikor eltűntetek a kanyarban, akkor vettem észre, hogy az előszoba asztalon felejtette a pénztárcáját. Felemeltem, hogy a jogosítványa is itthon maradt-e. Soha nem kutattam a személyes tárgyai között, a telefonját sem nézegettem. Eszembe sem jutott. De most, ahogy kinyitottam, igencsak meglepődtem. Két fénykép volt benne. Itt készültek a nappaliban. Az egyiken ő állt, karjában tartott egy egyéves forma kisfiút boldogan átölelve. A másikon ugyanez a gyerek lépett a szőnyegen, a kezét egy nő fogta, akinek csak a lábát, szoknyáját lehetett látni. Azt hittem, rosszul leszek. Leültem, iszonyúan vert a szívem, és vártam. Tíz perc múlva itthon volt, és meglátva kezemben a képpel, szótlanul állt és nézett.

Az asszony szólni akart, de meggondolta, és megdöbbenve várt, a tekintete azonban tele volt kétségbeeséssel.

-Előbb csak rémülten néztem, aztán faggatni kezdtem. Ki ez? Egy pillanatig hallgatott, aztán azt felelte: A fiam.

-A fiad? Mennyi idős?

-Egy éves. Ekkor volt a születésnapja, te pedig 24 órás ügyeletben voltál.

Azt hittem, felrobbanok. Üvölteni kezdtem, rohangálni a lakásban, aztán letéptem a falról az esküvői képünket és összetapostam.

Elhallgatott, nézte az anyját, aki nyakát behúzva, meredt szemekkel ült, mintha ő lenne az a kép, amit éppen törnek, zúznak, mintha a lánya talpa az ő testén dühöngene éppen. Végül mégis megszólalt: Ő mit csinált?

-Semmit. Állt, még csak megbánást sem láttam az arcán. Levágtam magam a szőnyegre, és órákon át zokogtam. Először nem mozdult, nézett, aztán- mintha mi sem történt volna- odaült a gép elé, és elkezdett dolgozni.

-Te jó ég! Hogy bírtad ezt elviselni?

-Nem tudom. Úgy estefelé feltápászkodtam, és azt kérdeztem: Ki ez a nő?

- A cégnél dolgozott a szállítási osztályon. Ő intézte a német kapcsolatokat. Sajnálom, de nem volt olyan fontos, mint te most hiszed-válaszolta.

-És a gyerek? Ő fontos?

-Talán igen vagy csak a létezése maga. Az anyja szerint én vagyok az apa. A férje úgy tudja, övé a fiú. Lehet az övé is, nem tudom. Hinni akartam, hogy az enyém. Tíz éve vagyunk házasok, és nem jön a gyerek. Bizonyítékot kerestem, hogy velem minden rendben van.

-Most mi lesz?- kérdeztem végül.

-Semmi. Németországban vállaltak munkát mindketten , kiköltöznek. A helyedben megnyugodnék. Nekem te voltál és te leszel mindig a legfontosabb. Ennek az ügynek már régen vége van.

Mintha folytatni akarta volna a történetet, de aztán anyjára nézve elhallgatott.

-Mi van azóta?- kérdezte az asszony. Hiszen felújítottátok a lakást, te is nyugodtnak látszol, és velem sem beszéltél semmiről.

- Tudod, először arra gondoltam, elválok. De ő sokkal fontosabb nekem. Aztán arra is gondoltam , átmegyek boszorkányba. Rideg leszek, gyűlölködő. S akkor mi van? Jobban érzem magam? Akkor ő akar majd válni. Végül megértettem: itt minden a gyerekről

szólt.

Elhallgatott, és nézte az anyját, mint aki kérdést vár vagy tanácsot, bólintást, felháborodott szavakat . Töltött mindkettőjüknek az asztalon álló rostos alma léből, lassan kortyolgatta, keze fejével megtörülte a száját, majd újból odafordult.

-Két hónapja voltunk a Kaáli- intézetben. Lombik program, tudod. Elsőre sikerült. Nem is tudom, miért nem léptem korábban. Két hétig várni kellett, de minden rendben van. Csak nem szabad idegeskednem. Lehet, hogy ez volt az ok. Táppénzre vesznek, és pihenni fogok.

- És ő?

-Boldog. Én is az vagyok. Lehet, hogy hihetetlennek tűnik, de ez az igazság. Na gyere, sétáljunk egyet az udvaron! Elmondom, mit tervezünk: Ide, erre az üres részre majd hinta kerül, elé meg egy kis kerek homokozó, ide pedig….

Az asszony megsimogatta a lánya kezét. Megnyugodva hallgatta a mondatokat, mint egy finom , halk duruzsolást,ami rászáll a virágokra, a bokrok leveleire,a talpuk alatt a fűre. Igazán nem is tudott már a lényegre figyelni, csak arra a szétáradó örömre, ami belülről jött, s a pólusain át kitört a napfényre, a fák tetejére, egész a villanypóznán kopogtató madár csőréig.

Maklári Éva Kisvárdán született, ott végezte az általános és a középiskolát is. Diplomát a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett, magyar-orosz tanár szakon.

Pedagógusi pályáját lényegében a fehérvári Széchenyi István Szakközépiskolában kezdte, s innen is ment nyugdíjba. Időközben, 1990-ben átképezte magát német tanárrá, ezután magyart és németet oktatott.

Szavalni már gyermekkorában elkezdett, előadóművészi képességei azonban nemrég teljesedtek ki igazán, a Vörösmarty Társaságnál. A szervezetnek 2001 óta tagja, akkoriban inkább festői képességeit csillogtatta meg. Publikálni 2011-ben kezdett a Vár című folyóiratban, illetve társlapokban.

Első könyve tavaly jelent meg, Falakon kívül címmel.