Széppróza

2018.02.10. 05:00

Bobory Zoltán recenzió

Fellinger Károly: Ilka vára című könyvéről

Az ember, ha ember, s ha magyar, s ha magyar ember, s ha 70 éves elmúlt, netán még költő is, s néha elgondolkodik, hogy „hé, te boldog ember vagy?” – s ha már költő, és mint így, ha igazi, megszokta, hogy igazat kell beszélnie, s ha tényleg így tesz, akkor nemcsak az igazat mondja, hanem a valódit is: Azt, hogy igen, én boldog ember vagyok. „Nocsak. Azt is mondd: miért?”, ágaskodik egyenest az újabb kérdés. Ám, ha az ember költő vagy mi, könnyű dolga van az igazmondással – vagy nehéz? Na, nézzük:

Egyszer, gondolta magának s megtette: „Hé, fiúk találkozzunk évente egy alkalommal legalább – hol is -, hát hol másutt, ha nem ott, ahol megcsodálhatod a Szent Koronát, ahol magasodik az Aranybulla emlékműve, amelyen az első alkotmányból talán a legfontosabbat olvashatod ( itt Felvidéken bizonnyal ) : „Méltó szolgálattal szerzett birtokából soha, senki meg ne fosztassék!”- persze, a Királyi Városban. S jönnek, jönnek Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról, Erdélyből, de még az Ober Ennsen is túlról. Mintha a Szent Korona hívná őket vagy a Királyi Város sok tornyán aranyló keresztek. Azt csak a Jóisten, vagy az ördög tudja megmondani pontosan, hogy mitől is lesznek rögvest barátokká, de talán azért, mert a gólya belepottyantotta őket egy tóba – mintha csak együtt csobbantak volna, tanúsítja, aki éppen arra járt -, ahonnan aztán mindeniket kihúzta a saját édes jó szüleanyja. Ráadásul, láss csodát, valamennyit magyarul szólongatta, becézgette, s mondta mindeniknek a legszebbet: Isten hozott gyermekem, hát hála néki, mindörökre.

Így történt majd’ negyed százada, aki nem hiszi, járjon utána. Ammondó vagyok, nem kell lejárnia a lábát…

S azóta is találkoznak az egy-tóból előjöttek, s beszélnek mindenfélét egymással, irodalomról, hazáról, sorsról, hitről, szeretetről, szerelemről, még humorról is, de legfőképp az együvé tartozásról. Igen, a Határon túli magyar irodalom napjairól beszélek, ahol megfordult Fellinger Károly is, s az előbbiek szerint s folytán –remélem, hogy mondhatom – barátok lettünk.

Ezért találkozhattam vele – köszönet Száraz Palinak – Nagyfödémesen is, amikor átadott nekem egy dedikált könyvet, mesekönyvet. Gyönyörűt. Vittem is boldogan haza, hogy majd az unokáimnak, akik már most tudják, hogy ugyanabba nagy tóba pottyantotta őket a gólya, amelyikbe a nagypapát, de talán már azt is, hogy rajtuk múlik, kiszárad-e valaha ez a tó, vagy tiszta vízével arra csalogatja örökre a gólyákat. Olvastattak is aztán belőle majd minden este, úgy kérve az édesanyjukat, hogy a nagypapa barátjától kapott meséket mondja, abból a könyvből, a Karcsi bácsiéból, amelyikben olyan szép, színes festmények is vannak. Ezért keresgélte majd egy héten át aztán hiába a könyvet a nagypapa az összes telis-teli könyvespolcon, míg rá nem jött, hova is lett.

Addig meg csak bosszankodott, igaz a mérgelődés közben örömök is érték, hiszen büszkén tapasztalhatta, miért is érezheti magát oly boldog, szerencsés embernek. Mert a Kárpát-haza minden szegletéből származó mesekönyvek akadhattak a kezébe, annyi, hogy bele sem érdemes kezdeni a felsorolásba. Van itt bizony ilyesmi például Korondról, ami településsel együvé váltak a fazekasok, Páll Lajos és a gyönyörű mesekönyvek írója, Ambrus Lajos, akinél ugyanazért járhattam néhány hete, mint amiért itt vagyok, ennyi szeretett „tavi” ember között. S ott is itt is azt érezhettem, hogy Fellinger Károly Mátyusföldön jó szolgálatot tett aranyhala itt lubickol a közelünkbe, amíg tovább nem úszik más vidékekre, segíteni szerencsétlenebb sorsú magyaroknak.

Hát, ússzon csak tovább, kedves egy-tóból jöttek, mert nekünk most itt nagy az örömünk. Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem egy új könyv mindig különös, mással fel nem érő örömet jelent. Mintha az ember az ujja begyén át érezné, hogy ami keze ügyébe került, az nem más, mint a lelkem épületének egy téglája. S minél több van ebből, annál nagyobb épületet lehet építeni, akár katedrálist is, ahova sok ember betérhet, egyre kevesebb az ördögből, mert sűrű tömjénfüstöt lóbálnak a ministránsok.

Ebben a katedrálisban most Fellinger Károly mutatja be a szentmisét, s jószívvel áldozhatunk nála és hallgatathatjuk gyönyörű prédikációját: arról a bizonyos tóról, népéről, emberségről, hűségről, szeretetről, hiedelmekről, szokásokról, természeti jelenségekről. Mindarról, ami történt velünk édesanyánk hívó szava óta, s mindarról, ami történni fog, amíg csak halljuk magunk mögött a szerető és bátorító szavakat. Amelyekből lehet még bennünk bőséggel, hiszen csak így érthetjük az esszencia – értékű mese-káprázatokat, egy nép s annak csoportjának csillagokkal körülvett múltját és lelkének misztériumát: hogyan lehet az, hogy még mindig derű jöhet derűre?

Csakis úgy, hogy utolsó menedékünkbe, nyelvünkbe erős akarattal kapaszkodva, sokszor szívszorító fajdalmaink közepette is úgy tudunk, olyan tiszta reménységgel nézni jövőnkbe, ami csak Mária- országába vetett hittel lehetséges.

Reményik Sándor örökérvényű figyelmeztetése juthat az olvasó-magyar eszébe, amikor Fellinger kapzsi legényéről, a kismácsédi jámbor papról, a nyulakká változott lovakról, a macskává változott boszorkányról s a többiekről olvas: prófétáiról, garabonciás diákjairól, haramiákról, javasasszonyokról, lólopókról.

De még valami más is! A külhoni magyar testvéreinkkel jóistentől kapott barátság, áldott irodalmi kapcsolat gyakorlása közben, különösen a kezdetekkor, gyakran érezhettük és hangoztattuk is, hogy a határokon túlra került magyar testvéreinknek szükségük van a segítségünkre, az odafigyelésre, a bátorításra. Nos, azóta a testvériség és szeretet mindenféle víztől elmozdíthatatlanná nőtt sziklává

tette a meggyőződést: a határokon belül élő és a hazát magasba emelni igyekvő magyaroknak és minden magyaroknak szükségük van a fellingerékre. Szükségünk van rátok, mert sokat tanulhatunk tőletek, és köszönjük, hogy csak veletek épülhet fel lelkünk katedrálisa.

Karcsi, ami unokáimban épül, ahhoz te, az Ilka vára sok-sok keményre égetett és díszes téglával járultatok hozzá. A gólya meg csak hordja, hordja a csecsemőket abba a bizonyos, csodálatos tóba, aminek a partján ott ülsz egy kis székecskén, vigyázva, hogy mindenik partra kerüljön. Így is lesz!

„Erről ennyit, barátaim, a többit rátok bízom – Jegyezzétek fel az utókornak egy káposztalevélre – Ma délutánra talán ennyi is elég – Kicsi veréb, száraz ág, így győz majd az igazság – Így van, nemcsak mondom, gondolom, de hiszem is.”

Fellinger Károly után szabadon és boldogan. És amit unokáim nevében is mondok: „Karcsi bácsi, köszönjük.” Ja, és Schall Eszterről el ne feledkezzünk, olyan csodálatosak a festmények: olyan csodálatosak az illusztrációk, hogy nem csak az unokák, de minden olvasónak fényt hoznak az álmaiba.

Itt a vége – ha valaki elfut véle, akkor rosszul szóltam…

 

Bobory Zoltán 1946-ban született. Tősgyökeres székesfehérvári. 2016 óta a város díszpolgára, Jósika Miklós-díjas költő, a Vörösmarty Társaság elnöke, alapító főszerkesztője a Vár című irodalmi és kulturális folyóiratnak.

Már diákként is tagja volt a város nyüzsgő irodalmi életének. Később, közel két évtizeden keresztül vezette a Látó-kört. 1994-től 2012-ig a Szent István Művelődési Házat igazgatta. Képviselőként, illetve a Kulturális Bizottság elnökeként tagja volt a székesfehérvári önkormányzatnak.

Fotós: Pesti Tamás

Könyvei:

Damaszkuszi úton (új versek, 2016), Parázs az avarban (versek, 2016), Kátyúk között az úton (esszék-alkalmi írások, 2016), Hósorsú eskük (válogatott és új versek, 2013), Vonókéssel eleven fát (versek, 2009), Elár(v)ult csillagképek (próza, versek, 2006), Tenyeremből hó hull (versek, 2007), Lelkek és göröngyök (próza, 2004), Értékeink vonzásában (próza, 2002)

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a feol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában