Jónás Attila elektrografikai sorozatát állította ki a Pelikán Galériában

„Amikor egy csendes reggelen megnéztem Jónás Attila képeit, azonnal Bergson jutott eszembe. Színházi emberként tudatosan is foglalkoztam az idő kérdésével, ekkor tanulmányoztam a francia filozófus munkáit. Elvégre Bergson hatott Proustra, nélküle az Eltűnt idő nyomában című regény se születhetett volna meg... – mondta a kiállítás megnyitóján Szikora János, a Vörösmarty Színház igazgatója, és így folytatta: „Bergson szerint különbséget kell tenni a mérhető idő és a megélt idő között. Hogyan? Ahhoz, hogy ezt a különbséget pontosan érzékeljük, érdemes elővennünk egy stoppert, meg egy papírlapot. A lapra 20 másodpercig lehunyt szemmel vonalat húzunk: ez a mérhető idő. A megélt idő viszont mindaz, amit azalatt, míg lehunyt szemmel vonalat húztunk, átéltünk... Sokszor érezzük, hogy a mérhető idő mátrixában vagyunk, de azért mindannyian bevallhatjuk, hogy igazán a megélt időért, a belső élményért érdemes élni” – mondta Szikora János.

Ennél érzékletesebben nehezen lehet megfogalmazni Jónás kiállításának lényegét. Az utóbbi időszakban mintegy 200 műből álló sorozat született, a kurátor, Szűcs Erzsébet ebből válogatott a tárlatra. Jónás örömmel bízta rá a feladatot, hiszen neki mindegyik mű a saját gyermeke. Valamennyi kép címe időt jelöl: 2 perc 23; 2 perc 58...

- Mindenkit foglalkoztat az idő, engem abból a szempontból is, hogy honnan jövünk, hová tartunk, kik vagyunk – mondta Jónás Attila. – Az számomra is döbbenetes, hogy mire emlékezik és mire nem az ember. Ha így gondolok a sorozatra, egy-egy kép úgy is értelmezhető, mint a winchester: mindaz, amit rögzít, az az idő része.

Persze egy kiállítás összegez is egy időszakot, amelyben egy-egy alkotó tapasztalatokat gyűjtött és rátalált a témát számára legideálisabban kifejező formára, amelynek révén képes egy sajátos, mással össze nem téveszthető világot teremteni.

Jónás Attila sokáig alkalmazott grafikával foglalkozott, kiadványokat tervezett, illusztrált. Kezdetben talán ezért idegenkedett az elektrografikától. Ám idővel rájött, a technikát a rajzzal is lehet vegyíteni, így a képalkotás kézműves jellege megmarad. Meséli, a művészetben megesik olykor, hogy egy-egy új technikát nehezen fogadnak el. A szitanyomatról is sok vita volt hajdanán, mondván, nem lehet egy napon említeni a klasszikus rézkarccal.

Annyi bizonyos, nagyon egységes kiállítás, izgalmas sorozat született. A galéria egyik termében az élet finomabb jelenségeit idéző képek kerültek, a másikba pedig azok, amik megmutatják az emberben rejlő fenevadat is, vagy azt a szenvedéstől sem mentes küzdelmet, amire olykor rákényszerül.