Az Anna and The Barbies a maga választotta úton lett sikeres

Előbb egy ifjú ember, Pásztor Sámuel állította be gitárját, majd az öltözőnek kinevezett konditeremből a pódiumra perdült az extravagáns megjelenésű Pásztor Anna, és megszólalt a zene. Az évzáró meglepetése, az Anna and The Barbies. (A zenekart 2004-ben alapította a két Pásztor testvér, a gitáros Sámuel (Simi) és az énekes-rapper Anna.)

Izgalmas hangzású dalaik után a koncert végén hallhattuk legnagyobb slágerüket, a Márti dala című szerzeményt, ami ezzel a felszólítással kezdődik: „Kezdjetek el élni!...”. A lélekbe vájó szavak és a szomorkás befejezés úgy hat, akár egy groteszk fintor – de persze mindenkinek mást jelent. Ám természetesen adódott a koncert utáni beszélgetés első kérdése: vajon ők mikor döbbentek rá, hogy itt az ideje elkezdeni élni?

- Megszületésünktől kezdve azon rugóztunk, hogy történjen velünk valami. Addig próbálkoztunk, amíg azt tapasztaltuk, hogy olyan irányba indult az életünk, amire mindig is vágytunk. Az ember megpróbál ezt is, azt is, és ha jól teszi a dolgát, megkapja azt az ajándékot az élettől, amire vágyott, amiért sokat dolgozott.

Vajon mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy nekiiramodjanak az általuk választott, kissé szokatlan zenét adó útnak? Az ő alternatívájuk ráadásul nem feltétlenül rádióbarát, márpedig Anna azt szeretné...

- Nem kellett nagy bátorság, mert valójában ezt az egy utat láttuk járhatónak, amin elindultunk – mondta Anna. – Nem volt a, b és egyéb opció. Nekem még ott volt a tánc, de egyértelmű lett, az csak az én utam egyik ága volt, ezután csatlakoznom kellett „magunkhoz”. Samunak amióta az eszét tudja, a zene a mindene, nem volt nehéz a választás.

S hogy látták-e az út végét? Úgy gondolják, hogy ezen a pályán semmit sem lehet előre kiszámítani...

- Ez olyan szakma, amelyben 99 százaléka az esélye annak, hogy az ember 100 százalékos munkát tesz bele, aztán nem kap vissza semmit. A szüleink persze féltettek, de miután látták, hogy ezt véljük az egyetlen esélyünknek, így hagyták, hogy a magunk útját járjuk. Úgy látszik, mégis bejött, egyre többet tanulunk, folyamatosan fejlődünk. Jó dolog, hogy az a hazárdjáték, amibe belevágtunk, nyerő lapot adott nekünk.

Anna és Sámuel önmagukat adják. Meglehet, ezért lettek sikeresek. Elégedettek azzal, amit adtak és amit visszakaptak?

- Nagyon! – vágják rá azonnal. – Minden lépéssel azt hittük, hogy na, most léptük meg a legnagyobbat. De aztán mindig volt egy még nagyobb lépés. A semmiből jöttünk, senkinek nem voltunk ismerőse, rokona. Sokat játszottunk hajdan előbb öt-tíz embernek, aztán húsznak, később pedig egyre nagyobb lett a hallgatóságunk. Ha továbbra is így lesz, akkor teljes mértékben elégedettek lehetünk. Mert látjuk, hogy milyen nehéz manapság az egyébként tehetséges ifjaknak érvényesülni. Szerencsések vagyunk, hiszen heti két-három élő koncertet adunk, a fesztiválok nagyszínpadjaira kerültünk. Az emberek kíváncsiak ránk, mi pedig a koncertekért még honoráriumot is kapunk, amiből el tudjuk tartani a családjainkat, ezért mondjuk: köszönjük, jól vagyunk!