Ősi világjelek nyomában járt Kunkovács László

- Ne fárasszuk magunkat azzal, hogy engem bárhová is megpróbáljunk besorolni – jelenti ki határozottan Kunkovács László, Kossuth-díjas fotóművész, etnográfus, akit leginkább „vizuális antropológusként” szokás emlegetni. Igaza van, hiszen unikális az, amit ő csinál. Erről meggyőződhetünk székesfehérvári kiállításán is, a Művészetek Házában.

Kunkovács László néprajzi, kultúrtörténeti, szociográfiai témáin évekig dolgozik: fotókon örökíti meg mindazt, amit lát, tapasztal, ebből születnek kiállításai. Emellett meg is írja azt, amit átélt, és azokat az összefüggéseket is feltárja, amelyekre utazásai és kutatásai alapján döbbent rá.

- Ez azért unikális, mert nincs még egy hozzám hasonló bolond! – mondja. – A múzeumokban máig különválik mindaz, amit én csinálok: a kutató kutat, a fotós lefényképezi a tárgyat, ami a gyűjteménybe kerül – mondja.

- A néprajzi érdeklődés engem már gyerekkorom óta kísért, hiszen az édesapám iskolaigazgató volt, és folyton képezte magát, az íróasztalán egyebek mellett ott volt az etnográfiai folyóirat. Mindez rám is hatott, de emellett példát adott Várkonyi Nándor hatalmas hömpölygésű, regényes látomása is – a Sziriat oszlopai -, az emberiség írott történelme előtti korról. Egy-egy természeti csapás nyomán bizonyos kultúrák időről időre elpusztultak, de az élet másutt újrakezdődött. Engem mindig is foglalkoztattak azok a világ értelmezéséről árulkodó jelek, amit az ősök hátrahagytak – meséli a Kossuth-díjas alkotó, és hozzáteszi: régebben az Alföld, a pásztorok világa érdekelte, majd érettebb fővel inkább a régészettel kapcsolatos dolgok izgatták. A sztyeppei kőemberekről is ő csinált először könyvet, a magyar régészek ezzel nem foglalkoztak:

- A nomád népek életmódját sokszor tanulmányoztam. Soha nem kaptam támogatást, nehezen éltem, de ifjabb koromban szabadúszó fotósként hátizsákkal vagy 12 útra vállalkoztam, jártam a világot – főleg a türk népek nyomában...

A Világjelek című most megjelent könyv a Belső- és Közép-Ázsiában, Szibériában tett utazásainak élményeit, leletmentő tevékenységének eredményeit mutatja be. A kötet – ami számba veszi az ősi kultúrák vizuális üzeneteit, az írásbeliségnél is régebbi sziklarajzokat, az ősök képi világnyelvét – művészi és tudományos összegzésnek tekinthető:

- Én ezeken az utakon sokszor lehetetlen helyeken járva felkapaszkodtam a sziklákra, és megörökítettem az ősi rajzokat. Ebben a „sziklarajz-képtárban” feltárul előttünk hajdani világképünk, megmutatkozik az a kor, amikor irigylésre méltóan tiszták voltunk. Az ősi kultúra embere rácsodálkozott a világra, amelyben a hegyeknek, folyóknak is szellemük van – mondja a három nyelven megjelent, térképpel, gazdag szakirodalommal kiegészülő kötetről. Hozzáteszi: az ősi kultúrák nyomai – az áldozó szobrok, emlékkövek – gyakran teljesen kihalt vidékeken maradtak fenn. Ez pedig arról árulkodik, hogy más volt akkoriban az éghajlat és a népsűrűség is.

A kiállítás képeit nézegetve megannyi érdekességre bukkanunk. Fotó idézi az altáji sámándobot, kiderül, a mongolok sose használják a lovakat igavonásra. Ősi állatábrázolásokat látunk Kazahsztánból, egy Hakaszföldön készült felvétel szerint a hegy száját is megjelölték: ez volt öt évezreddel ezelőtt az ételáldozatok színhelye. Egy petroglifán ugyanazt a harcmodort láthatjuk, ami a honfoglaló magyarokra is jellemző volt: menekülést színlelve hátrafelé nyilaznak. Ám ezen a rajzon az emberek nem lóháton ülnek, hanem sítalpon suhannak...

Különösen érdekesek az okunyevi kultúráról árulkodó, embermagas emlékkövek Hakaszföldről. Az egyik rajz jól mutatja az ősök mindenségképét: lent a hideg, nedves világot jelképező kígyókkal, fent

a sugárzó szellemképpel – ami a sámánt idézi a fejdíszével:

- Erich von Däniken elmélete szerint ezek antennás sisakú űrlények, de nincs igaza! – mondja a sziklarajzról Kunkovács. – Ezek a kozmikus lények is mi vagyunk: a fénylő körök, pontok most is ott vannak a fejünk körül, csak nincs szívünk a látásukhoz...

Kunkovács László azt meséli: komoly kihívás volt a kötetet elkészíteni, hiszen sokféle testi bajjal kínlódik, a látása néhány éve megromlott, ám az agya szüntelenül jár.

Az a szerencse, hogy hihetetlen vizuális memóriája van – ha most homályosan is látja a felvételeket, élesen emlékszik az eredeti képre és a hozzá fűződő történetre. Most éppen három újabb kötetet készít elő, rengeteg a tennivalója, az új ötlete.

A legfőbb gond gazdag fotóarchívumának kezelése – mondja. Kivételes fotógyűjteményének intézményi keretek között volna a legjobb helye. Meg kellene oldani a szakszerű tárolást, a gyűjtemény kezelését. Sokat segít ebben a lánya, de egyedül ő sem győzi. Felesége, Mária is mindenben támasza: neki diktálhatja írásait és Mária az, aki – ha szükség van rá – lefordítja az évtizedek alatt összegyűjtött orosz nyelvű szakirodalmat is.

Sok nehézséggel kellett szembenéznie, míg elkészült az új könyv, de úgy érzi, kötelessége volt megmutatni az ősi világjeleket, hiszen ez is segít megválaszolni a kérdést: mi végre vagyunk a világon? Ezek a világjelek sejtetik, honnan jövünk, de – ahogy mondja – arról is árulkodnak: „a múlt ma is fogja a kezünket”.