A tánchoz pecsét is kellett – Fontana Eszter előadása a Fejér megyei Levéltárban

A Fejér megyei Levéltárban tartott előadásra nemcsak sok érdekes adatot és történetet hozott, de a 19. századi fehérvári zenetörténethez igazodva a korabeli eseményeken kóstolható finomságokkal is megörvendeztette a múlt dolgaira kíváncsi mai vendégeket. Került a pohárkákba olasz eredetű, aszalt gyümölcsökkel, fűszerekkel és nádmézzel ízesített szeszes ital, a rozsólis (Taljánföldön anno: rosolio), amelynek a hírek szerint fontos alkotóeleme volt a hajnalban frissen szedett harmat is – manapság utóbbitól nyilván már eltekintenek a készítők...

A rozsólis és a bécsi melanzs, s hozzá a falatnyi pozsonyi kifli kóstolgatása közben Fontana Eszter elmesélte, hogy néhány évszázaddal korábban, éppen a török elvonulása után lakosok sem nagyon voltak a városban, nemhogy zenészek. Ám a mulatságok iránti igény hamar megmutatkozott (jog rá, mint mellékjövedelemszerzés már az 1600-as években is létezett a városban), viszont míg 1702-ben például még elkobozták a zenészek hegedűjét és cimbalmát, mert a budai külvárosban engedély nélkül húzták a talpalávalót az egyik tímármester házában, az 1770-as évektől a farsangi időszakokban – a feljegyzések szerint – a fogadókban már engedélyezett volt a nyilvános tánc. Igen, minden hasonlóhoz a városi tanács írásos-pecsétes engedélye kellett, mert a városatyák is hamar rájöttek: az alkoholfogyasztással is együtt járó zenés összejövetelekből szép summára tehet szert a település. Szigorú kikötéseket tettek: a záróra pontos és ellenőrzött betartása mellett az ún. chorearum comissiarium (egy vélhetőleg kellően busa szemöldökű és gyászos képű személy) azt is vizsgálta a helyszínen, nem kerülnek-e egymáshoz túlságosan illetlen közelségbe tánc közben a fiatalok. Ellenőrizni kellett azt is, az uracsok nem akarnak-e fegyvert becsempészni a táncterembe, nem történik-e rendbontás, netán verekedés. A zenész 24 botot, a kocsmáros meg akár börtönbüntetést is kaphatott, ha a záróraszabály megsértésén kapták őket.

A 18. század végén Székesfehérváron már bizonyítottan működött táncmester is, aki a korabeli ábrázolások tanúsága szerint a szünetben hóna alá csapott apró hegedűjével „előcincogott” és mutatta az ifjaknak, hogyan is keringjenek szívük hölgyét vezetve a teremben.

Rauch Antal, a Fekete Sas Fogadó bérlője, mondhatni tulajdonosa bizony nem kis összeget kellett fizessen a városi kasszába azért, mert italt is mért a mulatságokon. Ezen alkalmakon nemcsak zenekar működött, de felléptek a kor ünnepelt énekesnői is – róluk a 19. század elejéről fennmaradt színes litográfiákról tudhatunk bővebbet. Alul terebélyes krinolinos, felül szűkre fűzött selyemruháikban gyakorlatilag ők voltak a kor trendszetterei, akiknek a városi ifjúság nyilván boldogan csapta a szelet. A fizetett városi zenész intézménye a 19. század elejére kialakult: az első fehérvári nyilvános hangversenyt 1814. április 5-én tartották, s még a műsor is fennmaradt: Haydn „Krisztus hét szava a kereszten” c. művét játszották. Négy évre rá pedig már 16 fős zenekar szórakoztatta a nagyérdeműt.