Trükkös Peti és a Hősök tere

Nem különösebben szerettem a fővárost soha. A maga nyüzsgésével, logikátlan közlekedésével, forgalmi dugóival, lakóinak gyakran faragatlan, agresszív módon szabadelvű, nagyképű részével képtelen voltam megbékélni, hiába teltek el felettem az évek. Ha Székesfehérvárról valamilyen dolgom miatt mégis indulnom kellett „fel”, már jó előre ideges lettem, aztán általában több-kevesebb bosszantó helyzetet megélve, néhány újabb kiábrándító tapasztalatot összegyűjtve értem haza az autópályán. Pedig tudtam, a szakmámban csak úgy léphetnék erőteljesen előre, ha visszanyelem az undoromat, elfelejtem az elveimet és konzervatív nézeteket valló, vidéki hírlapíróból szélhámos, hazudozó médiaszemélyiséggé válok, mint oly sokan tették ezt meg előttem és tették utánam. Így lettem elsősorban belpolitikával foglalkozó főmunkatárs megrögzötten a vármegye – akkor még megye – napilapjánál, és végignéztem, hogy hozzám képest hülyére keresik magukat azok, akikben nem éltek ilyen gátlások.    

Ma azonban Budapesten talált a reggel, ráadásul éppen arra volt dolgom, ahol a hazai liberális, baloldali politika személyiségzavaros figurája, a hatalmi oldal korábban minden pénzt elfogadó sokadik senkije éppen nagygyűlésére készült. Amikor elértem a Hősök terét, még kihalt volt minden, csak egy magányos rendőr unatkozott az út szélén. Aztán balra pillantva megláttam, hogy – mikro adományokból! ­– hatalmas színpad épült. De furcsa: éppen a tér közepén állt, felém nézett az építmény. Nem álltam meg, csak lassítottam és tovább haladtam. Aztán leesett a tantusz: ez a szerencsétlen, néphülyítő alak vagy valamelyik külföldi tanácsadója azt találhatta ki, hogy ha csak a Hősök tere közepét foglalja el, akkor az a terület biztosan megtelik, és remek képeket lehet majd készíteni, amennyiben ügyesen komponál a fotós. És lám, a géniusz elképzelése bevált. A minden magyar érzéstől független média kora délutánra szépen le is szállította ezeket a felvételeket, miközben elvtársaik Európa másik oldalán már azzal foglalkoztak, hogy megpróbálják a hollandiai előzetes, exit poll-os eredményeket nekik tetszőn félremagyarázni.  

A Hősök tere tehát nem telt meg, legalábbis nem úgy, ahogyan arra a haza ügyének ellendrukkerei közül oly sokan számítottak. Talán megjött a józanabb hívek esze és látják, mit művel ez az ember? Rájöttek, hogy bizony ugyanazon a zsinóron rángatják, mint a többi kilóra megvettet, akik bármit, még egy háborút is hajlandók bevállalni, ha brüsszeli globalista gazdáik azt úgy kívánják? Talán sokan a kíváncsiak közül ráeszméltek arra, hogy amit látnak, azt már látták korábban a többi exkommunista szabadelvűtől? Kiderült számukra, mennyire szánalmasan demagóg és jellemhibás a szónok a deszkákon?

Amikor órák múlva visszafelé jöttem ugyanott, már útlezárásba ütköztem. Persze, hiszen mivel a tér közepére építették a színpadot, az egykori dékás és momentumos rajongók kiszorultak a kétsávos utakra. A rendőrök egykedvűen tették a dolgukat, de különösebben nem foglalkoztak azzal, ki és hogyan oldja meg a helyzetet, és talál kerülőutat. Fordultunk záróvonalon át, lendült az ököl, szólt a duda, és ingerült polgártársaim emelt hangon, helyenként üvöltve szidták egymást, úgy igyekeztek kijutni a katlanból. Miközben nagy kerülővel haladtam a Nyugati pályaudvar felé, arra gondoltam, ez az egész kommunikációs trükk jellemző erre az emberre. Bosszantó és pitiáner húzás – nem az első, és biztosan nem az utolsó. De csak ennyi.