Nyolcvan éve ma kezdődött hazánk bombázása

Sokáig úgy hitték és remélték a székesfehérváriak, hogy a várost elkerüli az Európa jónéhány lakóhelyét addigra már lángoló tömegsírrá változtató pusztítás réme. Az első támadás 1944. szeptember 19-én, a második pedig október 13-án érte a várost, azaz csak sokkal később bombázták Fehérvárt, mint Budapestet. A történteket sok évvel ezelőtt Pokorny Ferenc jegyezte le, drámai erejű visszaemlékezését ezúttal szerkesztve – részben adatokkal kiegészítve, részben rövidítve – közöljük.  

– Miután véget ért az 1943-44-es tanév, nekünk, gyerekeknek megkezdődött a vakáció: a szabadság – kezdte elbeszélését Pokorky Ferenc. – Az országnak akkor már közel egy hónapja nem volt szabadsága, mivel a németek 1944. március 19-én megszállták. Azzal pedig megkezdődtek hazánk területén is az angol-amerikai stratégiai bombázások. Felváltva: nappal az amerikaiak, éjjel az angolok szórták ránk igen robbanékony formába csomagolt áldásaikat, pusztítva a haditermelést folytató nagyüzemeket, gyárakat, vasútvonalakat, állomásokat, raktárakat. A nyár folyamán, noha jobb lett volna strandra járni, kirándulni, inkább csak az óvóhelyekre igyekeztünk a sűrűn ismétlődő légiriadók miatt. Érden laktunk akkoriban, de ott nem volt mit bombázni, mi csak láttuk a fejünk felett nagy magasságban átrepülő kötelékeket, a napfényben megcsillanó Liberátorokat, a B-17-es légierődöket, és az őket oltalmazó fürge vadászgépek rohangálásait.

Pokorny Ferenc az új iskolaévet a ciszterci rend székesfehérvári Szent István gimnáziumában, az akkor még nyolcosztályos intézmény első osztályában kezdte meg. Érd abban az időben közigazgatásilag Fejér vármegyéhez tartozott, így minden hivatalos ügyet Székesfehérváron intéztek az érdiek, akik gyakran megfordultak a városban – így került Fehérvárra tanulni.

– Szeptemberben Székesfehérvár még nagyon csendes, nyugodt város volt, s azt hittük, ez így is marad. Sajnos tévedtünk. Már a tanév első napjaiban többször félbeszakadt a tanítás, mert berepülést jeleztek. Ilyenkor levonultunk a Széchenyi úti diákotthon egyébként jól berendezett óvóhelyére, majd onnan hallottuk a város felett átvonuló gépek tompa morajlását. Ezek a légiriadók általában a délelőtti órákban következtek be, de sokszor megengedték, hogy nappal kimenjünk az óvóhely kijárata elé, és onnan nézzük, amint a gépek maguk után kondenzcsíkot húzva érkeznek légterünkbe, majd távoznak. Hogy ezt tehettük, volt ennek egy miértje is. Egyszerűen senki nem hitte el, hogy a várost valaha is megbombázzák. Elterjedt ugyanis az a vélekedés, hogy Székesfehérvár az akkor már csodatévőnek mondott, szinte a város védőszentjeként tisztelt Kaszap István oltalmazza. Naivság volt ezt hinni, de sokan annyira komolyan vették ezt, hogy más, veszélyesebbnek ítélt vidékekről is átmenetileg Fehérvárra költöztek abban a reményben, hogy itt biztosan nem lesznek bombázások. Arra az időre ugyanis már az ország több városát érte súlyos bombatámadás, míg Székesfehérvár ezekből rendre kimaradt.

Akkoriban Székesfehérváron még nem voltak számottevő ipari létesítmények, azonban akadt katonai repülőtér és fegyvergyár, a legfontosabb hadászati célpontnak a nagy forgalmat lebonyolító pályaudvar számított.

– Az 1944. október 13-át megelőző napok egyikén történt, hogy mint előtte nem egyszer, fentről röpcédulák hullottak. Mi gyerekek feljőve az óvóhelyről nagy vehemenciával vetettük magunkat ezen irományok után, és minthogy többféle is volt belőlük, csereberéltük őket. Az utolsó röpcédulaszórásnál aláhulló lapocskák tartalmukban szokatlanul eltértek a korábbiaktól, mert ezek üzenete kifejezetten a városnak szólt. Szövegük négy-öt szakaszos vers formájában íródott, amelyben a versszakok végén visszatérően ez az ismétlődő két sor állt: „Fehérvár, Fehérvár, vadvirágos Fehérvár, Terád is a bomba vár”.

Több mint 650 bombázó támadta 1944. október 13-án a sziléziai Blechhammer és a bécsi Floridsdorf kőolajfinomítóit, valamint Bánhida, Székesfehérvár, Pápa, Hranice, Mezirici és Graz pályaudvarait. E napon Blechhammer bombázására indultak az USAAF 304. Wingjének kötelékei is, de a rossz idő miatt a célpont elérése előtt visszafordultak, és magyar területen oldották ki bombáikat. Mivel a németországi célpont bombázása elmaradt, hogy ne térjenek haza üres kézzel, ezen a napon délelőtt 9 óra 30 perckor az egység bombázói több hullámban támadást intéztek a fehérvári pályaudvar ellen, amelynek következtében elpusztult az állomás és környéke. A székesfehérvári támadás során a célt  57 darab B-24-es Liberátor típusú repülőgép támadta, amelyek összesen 125,4 tonna bombatömeget dobtak le. Veszteségük két B-24-es gép volt, ezeket a légvédelmi tüzérség lőtte le. A nappali támadást követően éjszaka az angol RAF kötelékei is bombáztak, és a robbanótestek mellett nagy mennyiségű  gyújtóhasábot is szórtak az állomás környékére. Ennek következtében több helyen tüzek keletkeztek, a Prohászka-templom kupoláját borító vörösréz lemez alatt a tartó faszerkezet is meggyulladt és teljesen kiégett. A hőhatástól deformálódott héjazat úgy hatott, mint egy összegyűrt papírcsomó.        

– Az a reggel számomra úgy kezdődött, mint bármikor máskor. Az iskolában 8 órakor elkezdődött az első óránk, amelyet nemsokára a szokásos szaggatott csengőjelzés szakított meg már háromnegyed kilenc táján, mert a rádió légiveszélyt jelzett. Tanáraink hazaküldtek bennünket. Alighogy hazaértünk, megszólalt a légiriadót jelző sziréna, s már vonultunk az óvóhelyre, ahol nem is olyan sokára meghallottuk a repülőgépek tompa morajlását. De ezúttal ezt most más is követte. Iszonyú süvítéseket követő robbanások sorozata rázkódtatta meg óvóhelyünket, hiszen a becsapódó 500 kg-os bombák alig 3-400 méterre robbantak tőlünk. Nevelő prefektusaink és a velünk lévő apácanővérek félelmünket oldani próbálva imádkozásra szólítottak bennünket. Az óvóhely katonai vaságyakkal volt berendezve, azon fekve remegve vártuk, mi történik velünk. Engem az egyik nagyon közelben becsapódó bomba detonációja levetett az ágyamról, de más társaim is hasonló képpen jártak. A bombázók több hullámban érkeztek, és meglehetősen sokáig tartott a támadás. Égzengés, csattogás, félelmetes süvítések, iszonyú robbanások hangkavalkádja jelezte, hogy odafenn bizony valami szokatlan, de nagyon nagy dolog történik. Óvóhelyünk folyosójának falán légoltalmi eszközök voltak felakasztva: ruhák, kézilámpák, lapátok, csákányok, gázálarcok, elsősegélytáskák, hordágyak és acélsisakok. Ezek nagyobb diáktársaink eszközei voltak, akik már kötelezően légoltalmi kiképzést is kaptak.

Javában tombolt az iszonyat, amikor a nagydiákok magukra öltötték légóruháikat és felszereléseiket magukhoz véve sietve elhagyták az óvóhelyet. Nemsokára azonban visszatértek, magukkal hozva hordágyakon az állomás környékéről a bombatámadás sebesültjeinek egy részét.

– Vér, jajgatás és iszonyat volt a kísérője az öregdiákok visszatérésének, hiszen hoztak olyan sebesültet is, akinek hiányzott a lába. Óvóhelyünk pillanatok alatt szükségkórházzá változott, mi felkeltünk ágyainkból, helyet adva a sebesülteknek. Hangos imádkozásunk  elnyomta  a sérültek jajgatásának hangját, és az odafenn még harci táncát járó halál őrjöngő, kegyetlen huhogását. Aztán, mint mindennek, ennek a szörnyűségnek is vége lett. Már délutánra járt az idő, amikor végre lefújták a légiriadót és feljöhettünk az óvóhelyről. Az utcára nem mehettünk ki, így mi egyelőre nem láthattuk a bombázás pusztításait, noha attól szinte csak karnyújtásnyira voltunk. Az óvóhelyekről közben elszállították a súlyosabb sebesülteket a városi kórházba. Majd eljött az este, s vele a szokásos éjszakai légiriadó is. Váltásként az angolok jöttek, prolongálva a délelőtti műsort, ezúttal a Royal Air Force mutatta be légiparádéját. Kifáradva a nap eseményeitől, olyan bódult álomba merültem, hogy szinte magamon kívül voltam, amikor ismét az óvóhelyre kellett mennünk. Amikor onnan feljöttünk, iszonyú látvány tárult a szemünk elé: égett a Prohászka-templom kupolája. A magasban lévő lángnyelvek szinte kézzelfogható közelségben voltak tőlünk. Közben hajnalodott, fojtogatott bennünket a mindent betöltő égett trotil- és füstszag, amitől később sem tudtunk megszabadulni, mert töményen beitta magát ruházatunk minden korcába, de még a bőrünkbe is. Reggel aztán már kimehettünk az udvarra, ahol szinte lépni alig lehetett, mert szanaszét mindenütt kiégett vagy még aktivizálatlan gyújtóhasábok feküdtek.

Az állomást és környékét ért szőnyegbombázás következtében a pályaudvar épülete súlyosan megrongálódott, a szétbombázott, felszaggatott, égnek meredő sínek miatt vonatot nem fogadhattak. A területen fel nem robbant bombák sokasága hevert.

– Minket autóbusszal elszállítottak Dinnyésre, ahonnan indulhattak vonatok Budapest felé. Az autóbusz nagyokat zökkenve bukdácsolt a romok és a törmelékek között, miközben ott haladtunk el az események közvetlen színhelyén. Láthattuk az állomáskörnyéki szőnyegbombázás eredményét, a szétvert pályaudvart, a romba dőlt környékbeli házakat, az esztelen pusztítás később sokáig, évekig megmaradt nyomait, s közben átgondolhattam, miként aratott a halál. Késő délután volt már, amikor megérkeztem vonattal a tárnoki vasútállomásra, s onnan gyalogosan haza. Otthon ajtót, ablakot kellett nyitni, mert nem lehetett megmaradni a ruhámból áradó füstszagtól.