Duxford, a világ egyik legjobb repülőmúzeuma (galéria, videó)

Könnyű eső permetezi a tájat abból a fajtából, amelyiket eleinte alig lehet észrevenni, ám félóra múlva mégis szétáztatja az ember ruháját és a lelkét. Cambridge, a híres és ősi angol egyetemi város a maga egyenként is értékes és érdekes múzeumaival önmagában is lehet egy utazás célpontja, ám én nem a Harry Potter-szerű épületek látványa és a tudás fájának megannyi gyümölcse miatt érkeztem. Az óvárost körbeölelő folyó mellett találtam egy helyet, ahol a szendvicset teljesen véletlenül magyar pincér tette elém. Aztán rögvest indultam tovább, hiszen körülbelül egy tucat mérföldnyire sokat ígérően várta a repülés és a történelem iránt fogékony látogatóit Duxford. A légibázis, amely már a Nagy Háború idején pilótákat küldött a ködös Albion védelmében az égre, aztán irányítóközpontja ugyanezt tette a második világháborús Blitzkrieg idején. Induljon hát a bevetés!

Duxford, a hét kiállítóhelyen közel kétszáz repülőgép látványossága mellett több mint repülőmúzeum, egy működő leszállópálya, ahol egy évben többször is rendeznek nagyszabású légiparádét. De ez önmagában még nem minden: egy hangárban folyamatosan dolgoznak a veterán gépeken és ezt minden további nélkül megnézheti a látogató, éppen csak meg kell kerülnie a munkapadokat és az overallos embereket. Több szervezet munkálkodik az öreg légijárművek felújításán és működőképessé tételén, így aztán leesett az állam a sok Spitfire láttán, amelyek egy része olyan, mint 1941-ben lehetett. És ma is gyönyörűen repül. De mielőtt bárki kedvet kapna ahhoz, hogy egy ilyet vásároljon, csak szólok: egy felújított Spitfire legalább félmilliárd forintnak megfelelő fontba kerül mostanában.   

Én magam Amerikától Európán át Ázsiáig sok hasonló létesítményben jártam már, de ami azon a helyen fogadott, felülmúlta valamennyit. Ha valaki olvasóim közül követné a példámat, és nem csak gondolatban, de a valóságban is részt venne egy ilyen az utazáson, annak adok egy tanácsot: vagy autóval érkezzen, vagy készüljön fel arra, hogy tömegközlekedési járművel Duxford elérhetetlen. Én úgy jártam, hogy az emeletes autóbusz sofőrje a reptérhez eső legközelebbi megállóhelyen maga hívott nekem egy taxit – addig az utasok türelmesen beszélgetve várakoztak –, mert másként nem lehet a célponthoz jutni.

De aztán megcsapta az orromat az esőillattal kevert reptérszag, ami szinte ugyanolyan mindenhol. Nekem még be kellett jelentkeznem, hogy jelenlétem némi hivatalos formát öltsön, mivel a FEOL számára készültem fényképeket és tudósítást készíteni, aztán következhetett az egy pillanatra sem szünetelő csodálat. Nem tudom, honnan kezdjem – talán a reptér legtávolabbi sarkától. Ott a korban a két világháborútól egészen napjainkig mutatnak be számos példányt a tömeges szárazföldi emberölés eszközei közül: ágyúkat, tarackokat, teherautókat, harckocsikat. Mindezt olyan körülmények között, hogy a látogató azt érezze, ott van Montgomery-vel a sivatagi fronton egy Mark páncélos tetején, farkasszemet néz a németek legendás 88-as lövegével vagy Jagdpanther tankvadászával, esetleg az oroszok Sztálin nehézharckocsijával. De akad ott T-34-es, a típus, amelynek egy példánya a rendszerváltásig irányozta lövegét az egykori koronázó városra, Székesfehérvárra. Aztán T-55-ös is, olyan, amilyenben sokan meghaltak és meghalnak az ukrajnai fronton, odébb látom a BTR nyolckerekűt, egy példányában magam is sokat rázkódtam (és nem csak a hidegtől) a délszláv háború idején. A hatalmas kiállítótér félhomályában a Közel-Kelet és Afganisztán hadszíntereinek homokszínűre festett acél szörnyetegei mozdulatlanságba merevedve várják a napot, amikor ők már csak rossz emlékek lesznek az emberiség történetének évszázadaiban.

Az amerikai légierő hangárában ott várt a típus, amely Székesfehérvár városát is bombázta a második világháborúban, de nem csak B-17-es, hanem B-24-es, B-25-ös, B-52-es Stratofortress és egy B-29-es Superfortress is megfért egymás mellett az impozáns méretű területen: ez utóbbi típusból dobtak atombombát Hirosimára és Nagaszakira. Aztán látható a Lockheed-gyár Blackbird elnevezésű kémrepülőgépe, amelyből a szovjeteknek 1960-ban sikerült egyet lelőniük. A 21 kilométeres magasságban felderítő gépet a CIA 1956-ban állította szolgálatba, ilyen fedezte fel többek között a Kubába telepített szovjet rakétákat is. Az amerikaiak elhoztak Duxfordba egy darabot a 2001-ben földig rombolt World Trade Centerből, kiállítottak több kétfedelű gépet az F-111-es vadászbombázó és a vietnámi veterán helikopter, az A-10-es tankvadász, az F-15-ös Eagle és a Mustang mellé. De tényleg nem lehet minden repülőeszközt felsorolni. A rengeteg információs tábla közül kettőt azért mégis kiemelek: az egyik digitális vetítő azt mutatja be, hányszor terrorbombázták meg Németországot és szövetségeseit a brit és az amerikai légierődök. A céllal utólag még egyet lehet érteni, a civil tömegeket pusztító gyakorlattal azonban semmiképp. Ha ezzel összevetjük a néhány száz méterrel arrébb látható német V1-es szárnyasrakéta szerény pusztító erejét, talán nincs is miről beszélnünk. Talán némi bűntudattal a kiállítás rendezői egy bombaesővel megcsonkolt szobor fejét is elhozták Angliába, talán éppen Drezdából. Egy másik interaktív információs képernyőnél az összes olyan amerikai pilóta, bombázótiszt vagy géppuskás fiatalember nevére rá lehet keresni, akik meghaltak bevetés közben. Ez szokásom, ezért Duxfordot sem hagytam el anélkül, hogy ne kerestem volna magyart: egy Kovácsot, egy Kossuth-ot és egy Domonkost találtam fél percen belül.

A következő hangárban japán Zero vadászgép szétlőtt fülkéjét láttam, a Marshall-szigetekről hozták a győztesek Angliába. Aztán egy másik áldozat, egy német Heinkel bombázó golyó ütötte farka mellé álltam, amit egy sérült Messerschmitt 109-es közelében helyeztek el a kiállítás rendezői. A Heinkelt 1940-ben lőtték le, a Messert ugyancsak: egy Donald Kingaby nevű pilóta kényszerítette földre a 22 éves németet, akit Horst Pereznek hívtak. Ellenfelek a múltban, bajtársak az örökkévalóságban. Egy másik, sokkal későbbi konfliktus, az Öböl-háború emléke a közelükben feszítő brit Tornádó. Aztán szinte ismerősként üdvözöltem egy MiG-21-est, amit a magyar légierő ajándékozott a Birodalmi Háborús Múzeum fióktelepeként működő kiállítóhelynek, ahol még a parkolóban is egy Spitfire áll, és amely műfaján belül méreteiben Anglia legnagyobbja. És amelynek eszköztárát nem csak katonai légijárművek alkotják: egy német minitengeralattjáró és az elsüllyesztett Tirpitz csatahajó egy darabja figyelmeztet arra a tényre, hogy a háború mindenhol ott volt és ott van: a földön, a vízen és a levegőben.

Az angolok nagyon értenek ahhoz, hogy amit megmutatnak, az nagyon hatásos legyen. A második világháború idején Duxfordból is szálltak fel vadászok London védelmében, az egykori irányítóhelyiség ugyanolyan, mint akkor lehetett, még a hangok is hitelesek, remekül idézik a pilóták és a földi irányítók szavait vagy harci kiáltásait. A repülőtéren egyébként több nagymúltú brit ezred is berendezte saját múzeumát, talán a legérdekesebb ezek közül az Airborne Assault, az ejtőernyősöké. Ők voltak ott a normandiai partraszállásnál, majd később az elbaltázott Market Garden hadműveletnél is, amelynek cselekményéből a „Híd túl messze van” című, egyébként remek filmet rendezték és amelyben olyan színészek játszották a katonát, mint Gene Hackman, Robert Redford, Sean Connery, Anthony Hopkins és Michael Caine.

Ha valaki úgy gondolja, Duxfordba elég benézni, súlyosan téved. Az igazi megszállottak hangáronként egy-egy napot is el tudnak ott tölteni, én, a kevésbé fertőzött egy napot szántam az egész reptérre, és kevésnek bizonyult. Már kifelé terelt a hangosbeszélő zárásra vonatkozó figyelmeztetése, amikor az egyik hangárkapu mellett, egy Lancaster bombázótól illendő távolságra német felségjelzésű repülőgép törzsét fedeztem fel. (Egy angol mondóka jutott eszembe, valahogy így szól durva fordításban: „Hazafelé tart vén Lancasterünk, hasal rajta minden emberünk. Túlélték a nagy vihart, de a Ruhr fölött mind besz.rt.”) Közelebb lépve láttam, hogy Rudolf Hess gépének egy darabját állították ki, akit helyetteseként Hitler azért küldött Angliába, hogy valahogy egyezzen meg a britekkel, mert tudta, nem vívhat kétfrontos háborút. De Hess nem teljesíthette, amivel megbízták, és nem járhattak sikerrel a későbbi, máig ügyesen elhallgatott német fegyverszüneti ajánlatok sem, mert a nyugat nem akart békét. (Ma sem nagyon akar, tehetném hozzá.) Ám azoknak a világháborúknak és korlátozott méretű fegyveres konfliktusoknak a végét, amelyeknek az eszközeit Duxfordban kiállították, már mindannyian jól ismerjük. A többi pedig még előttünk van.