Még mindig sorban állunk: pénztár, vagy pénztáros?

Magam sem gondoltam volna, hogy ilyen nagy vitát generálok azzal, hogy megosztom saját – az én esetemben rendre bosszantó – tapasztalataimat. A vélemények között tallózva nyilvánvaló, hogy akinek bevált az önkiszolgáló kasszák létesítésére vonatkozó újítás, az, hogy egyre kevesebb dolgozót lehet találni a hatalmas eladóterekben, az egészen másként nyilatkozik, mint aki valamilyen – legtöbbször technikai – oknál fogva hosszas hercehurcára kényszerült és bosszúság emlékével távozott valamelyik multinacionális kereskedelmi lánc üzletéből. Olyan olvasónk eddig csak egyetlen akadt, aki még e témából is politikai következtetéseket vont le, és egy adott pártra szavazóként azonosította azokat, akik nem tudnak megbarátkozni azzal, hogy pénztárosi szerepkörbe kényszerítik őket, sokszor a választás lehetősége nélkül.

Nézzük, milyen véleményeket generáltak jegyzeteink: az első, amit Így lettünk kiszolgáltból kiszolgáltatottá, majd a második, amit Önkiszolgált karácsony címmel jelentettünk meg.  

Olvasónk minap saját bevallása szerint az idegösszeroppanás határán, hosszú mérlegelés után mondott fel az egyik nagyáruházban, neki a kasszaterület felügyelete, adminisztrációja volt a feladata. A körülbelül 13 órás műszakban sokszor úgy érezte, egyszerre kellene lennie mindenhol, ha az önkiszolgáló pénztáraknál kevés volt a vásárló, akkor a vevőszolgálatnál kellett segítenie, máskor árut töltött, vagy könyvelést végzett. Azt írta, általában csak egy kávéra futotta a pihenő idejéből, pedig egy óra járt volna. Neki eladóként is az önkiszolgáló kassza lett a „mumusa”, ami szerinte abszolút nem vevőbarát. Úgy látta, egy hétvégi nap ezer vásárló közül nyolcszáznak segíteni kellett. Az eredmény? Régen imádta az embereket, de ma már a víz kiveri tőlük. Levelét – feltételezhetően egykori kollégái nevében – e szavakkal zárta: „Elnézést kérünk minden vásárlótól a kedvetlenségünkért, a fáradtságunkért és mindenért, de a végét járjuk”.

A további vélemények közül is szemelgettünk, az összkép elég vegyes. (A helyesírási hibákat javítottam, a hozzászólásokat kissé szerkesztettem, ha az elkerülhetetlennek bizonyult.)

„Azt mondják ez a jövő! Hát nem! Az, hogy megspórolják három pénztáros bérét, az nem jövő, hanem üzlet!”

„Neked szükséged van egy emberre, hogy kiszolgáljon, hogy egy olyan dolgot elvégezzen helyetted, amire bárki képes. Aki csak erre jó, azzal nincs mit kezdeni (…) Veszett ügy.”

„Rajtunk, vásárlókon múlik. Ha nem használnánk ezeket az önkiszolgáló kasszákat, megszüntetnék. De mivel használjuk, így maradni is fognak.”

„Az én részemről csak annyit fűznék hozzá, hogy pénztáros vagyok egy kisebb boltban, de ha vásárolok, én is szeretem, ha kiszolgálnak. Vagy két helyen dolgozom egy fizetésért. Elgondolkodtató.”

„Nagyon szerettem a kis boltokat, mert ott az eladó eladó volt! Szolgálatkész, türelmes és még lehetne sorolni a pozitív jelzőket.”

„Nagyon szeretem az automata pénztárakat. A fiatalabb korosztály szerintem teljes mértékben ezt preferálja. Az, hogy megspórolják a kasszás bérét, az pont nem érdekel, nekem gyorsabb és kényelmesebb a vásárlás. Ez a jövő.”

„Semmi gond az önkiszolgáló kasszákkal. Személy szerint én jobban szeretem, mint a hagyományost, gyors, kényelmes.” 

„Hülyét kapok, mikor ’engedélyre’ vár! Segítség meg sehol, vagy éppen máshol segít.”

„Azért nem árt elgondolkodni azon, hogy a nagyobb hipermarketek a kedvezőbb árakkal csalogatják a vásárlókat. Kedvező árakhoz viszont valamiből engedni kell. Éhbérért nem fog 12 órát senki a pénztárban állni, így marad az önkiszolgáló kassza az olcsóbb margarinhoz.”

„Jaj, nehogy már sajnáljuk őket! Amikor 50 százalékkal olcsóbb a napi lejárat miatt, még azon is van hasznuk.”

„Közép korosztályhoz tartozom, aki kifejezetten viszolyog az új dolgoktól (okostelefon stb.), viszont az önkiszolgáló kasszát szeretem. Hosszú idő után, mivel az élő kasszánál alig voltak, azt választottam, de utólag meg is bántam. Lélektelenül, gépiesen átszórta a cuccot a kasszán, pakoljak, mint az őrült vissza mindent a kocsiba. Az önkiszolgálónál az én tempómban pakolok ugyebár és így rögtön a szatyorba, majd nézhetem át a számlát, hogy nem lett-e valami duplán beütve (ami korábban fordult azért elő, önkinél viszont esélytelen!). Hát akkor inkább magam csipogtatom be őket. Ráadásul eddig az önkiszolgáló kasszáknál sokkal kedvesebb pénztárosokkal találkoztam, akik felügyelték a kasszákat. (Mondjuk, a történethez hozzátartozik, hogy ahol mérleg van, azt utálom, mert túlbonyolítja az egészet...)”

„Legnagyobb problémák az életben…”

Közel kétszázan gondolták azt a FEOL olvasói közül, hogy érdemes elmondaniuk a véleményüket a témával kapcsolatban. Miután elolvasom a sorokat, az ablakhoz lépek. Több emelettel alattam régimódi piacot látok, sátrakat, lakókocsikat, közöttünk a szemerkélő esőben hullámzanak az emberfejek, ki-ki keresi megszokott hentesét, aprócikk árusát, zöldségesét. Eladó és vevő is ragaszkodik a régihez, a személyes kapcsolathoz és az olcsó áruhoz a panelházak gyűrűjében, ha az autókat nem nézném, olyan lenne ez, mint száz évvel ezelőtt. Nem mindenkinek tetszik az, ami sokaknak a jövő. De talán nem is lenne ezzel semmi baj: úgyis kiderül majd, melyik világ az életképesebb, időtállóbb. Az a lényeg, hogy egyelőre még a lábunkkal és a pénztárcánkkal szabadon választhatunk.