Így lettünk kiszolgáltból kiszolgáltatottá

Őszintén utálom a nagyáruházakat, márkától függetlenül. Engem nem érdekel a választék, hogy mindenből ötvenféle van, mert csak elbizonytalanít, ráadásul kifejezetten bosszant, ha néhány alapvető árucikk miatt egy hétvégi kirándulás adagját gyalogoltatják velem végig a polcok között. De minap muszáj volt töltenem egy elektromos autót, azt pedig csak az egyik multiközeli parkolóban tudtam megtenni, ezért úgy döntöttem, kivételt teszek, legalább elütöm az időt.

Hiba volt. Miután sikerült kiválasztanom néhány előbb-utóbb amúgy is szükségessé váló alapvető élelmiszert, egy esetben olyasmit is vettem – és abban a pillanatban ők győztek –, amire nem szorultam rá, de szinte féláron adták. Mielőtt elhittem volna, hogy én aztán most milyen jól jártam, rájöttem, nem lesz egyszerű fizetnem. Akadt ugyan egyetlen olyan pénztárgép, ami mögött ült eleven ember, ott hosszú sor kígyózott felpúpozott bevásárlókocsikkal, sóhajtozó emberekkel és sírásra görbült szájú gyerekekkel, a közös programot szupermarketben eltöltő családokkal. Sejtettem, hogy rossz vége lesz, mégis megpróbáltam a lehetetlent, és beálltam az egyik önkiszolgáló gép elé. Eleinte ment a leolvasás, mígnem a féláron vett termékhez értem, amit természetesen teljes áron csippantott le a szerkezet. De legalább észrevettem. Magamhoz integettem azt a dolgozót, aki az önkiszolgáló részleghez volt beosztva, és közöltem a problémát. Mire azt a feladatot adta – újabb feladat! –, mutassam meg, azaz bizonyítsam be, valóban árcsökkentett-e az a termék, amit pillanatnyi elmezavaromban megvásárolni óhajtottam.

Addigra már sokadszorra kívántam pokolba az egészet, arra gondoltam, milyen jó lesz majd újra szabadon kilépni az alkonyatba.

A nyakamba szedtem a nagyáruházat, nyomomban a dolgozóval, nagy nehezen visszataláltam ahhoz a bizonyos hűtőpulthoz, ahol láss csodát, valóban ott virított a kiírás, ami a leárazást hirdette, aminek voltam hülye bedőlni. Nyilván bőven vannak, akik nem veszik észre, hogy az akciót nem érvényesíti az önkiszolgáló pénztár: lopás ez is, csak nincs benne kockázat. Visszamentünk a pénztárakhoz, az elkerített részre, de nem az következett, hogy hajlongva elnézést kértek volna. Ki kellett fizetnem a teljes árat, majd egy másik pulthoz küldtek a különbözetért. Párbeszéd csattant a fejem felett.

Eladó a biztonsági őrnek, jó hangosan, hogy mindenki hallja, és ha kíváncsi, engem is megtekinthessen mint elkövetőt.

– Van itt egy reklamáló, ezt engedd ki számla nélkül!

Biztonsági őr az eladónak, rám se nézve, csak undorral felém bökve:

– Ez az?

Eladó a biztonsági őrnek:

– Az!

Ezek után kibocsátattam az áruházi ketrecből, visszakaptam a különbözetet, majd megpróbáltam mélyeket lélegezni, ahogyan azt a filmekben kiabálják a haldoklónak, miután géppisztollyal szitává lyuggatták a mellkasát. Gondolatban sikoltozva húztam a parkoló felé, akár a vadlibák messze az égen, és döntöttem. Azt hiszem, annak már nem teszem ki magam, hogy esős időben egy felmosóronggyal feltöröltessék velem a folyosót, hátha megcsinálom helyettük még azt is.