Bakonyi Kovács Istvánnak, akit január 20-án a Magyar Kultúra Lovagjává avattak a Stefánia Palotában

Fotó: Kovács Gergő

Lőrincz Tamás

Örökre adósod

Habár a kéz üres még,
csordultig telt a szív,
mi régi jó tanárom
ma ünnepelni hív.
Hisz annyiszor jegyezte meg,
ha útkeresztezünk,
örül, hogy Pécsett Bécsy lett a közös mesterünk,
sőt hozzáfűzi,
bárkivel beszélget akkor épp,
hogy annyi sok tanítvány közt is rám a legbüszkébb.
És elfog engem ekkor a kínzó kétkedés,
hogy egykor szép reményét miként is zúzom szét?
Hogy telne több is tőlem,
de mégsem teljesül,
miként ha szárba szökkent
életbúzánk kisül.
Amit teszek, csak annyi,
mint Mózes karját Hur
a honszerző csatában
tartotta támaszul.
Pedig nem is szorul rá, hogy tartsuk vállait,
hisz rengeteg nyomot hagy itt,
mi hűn tanúskodik:
a tévé, rádió, a Bástya,
esszék garmada
a konferenciák, kötetek,
interjúk hada.
Naplója városunknak
verőerén tapint.
Amint derűs humorral
Pilinszkyről tanít –
diákként még nem tudtuk,
mit jól látunk ma már,
hogy többet rejt a mélye,
és nem csupán tanár,
s nem lényegét mutatja,
hanem csak cifra gúnya
a fájdalmát borító iróniája, gúnya.
De rajta mégis átütött tartása, jelleme,
igényességét tudtuk bár,
azt nem, hogy szelleme
az messze fenn ragyog már a kultúránk egén,
s ifjúként éppúgy látta Illyést,
mint Csoórit én.
Babits lelkén merengve én
valójában őt
látom, az irodalmi
életet szervezőt.
Megköszönni és köszöntni
szó és kép elég?
A hála száll, de célba ér?
A költőhév elég.
A kéz üres, hiányom
így kell elviselni,
Így fogok örökre már
adósodként maradni.