Két 70 év fölötti élet és egy újszülött: karácsonyi csoda Fejér megyében

A cikk szerzői: S. Töttő Rita, Horváth-Buthy Lilla, Marosi Antal

„Banális sérülésektől kezdve az autóbaleseteken keresztül a belgyógyászati esetekig minden helyzetben helytálltak bajtársaink, de voltak olyan esetek is, ahol a beteg csak a csodának köszönhette életét.” – kezdi a karácsonyi helyzetképről a beszámolót közösségi oldalán a mentőszolgálat.

Kerítést másztak, újraélesztettek

Ebből a posztból tudtuk meg azt is, hogy egy Fejér vármegyei bejelentő a kerítésen keresztül látta meg a kertben fekvő szomszédját, akihez sajnos nem tudott bejutni. A mentők szerencsére pár perc alatt a megjelölt helyszínre értek, és nehéz felszerelésük ellenére gyorsan átmásztak a kerítésen, „talán az utolsó pillanatban” – idézik fel a történteket, mivel a 70 év körüli férfi ekkor már nem lélegzett, azonnal megkezdték az újraélesztését.

Nem ez volt az utolsó „utolsó pillanatos” mentés aznap. Egy Fejér vármegyei nagypapa félrenyelhette a szilvás süteményt, és megfulladt. Egy rokon talált az idős emberre, és azonnal hívta a mentőket, majd mindenben követte a mentésirányító utasításait. A perceken belül érkező bajtársak kezdtek emelt szintű ellátásba, hogy megmentsék a 75 év körüli férfit.

„Az elszánt küzdelem végül minkét esetben sikerre vezetett, és bajtársaink stabil állapotban szállíthatták kórházba a betegeket, akik talán a karácsonyi csodának is köszönhetik életüket?!” – vetik fel a joggal feltehető kérdést.

Statisztikai adatok 

A feol.hu érdeklődésére és kérésére az Országos Mentőszolgálat mérleget vont a többi megyei történést illetően. Azt kérdeztük Győrfi Pál kommunikációs referenseitől, hogy Fejér vármegyében milyen kiemelt eseteknél kellett intézkedniük a megyei bajtársaknak? Melyek voltak az „általános” és „tipikus” okok?

„Fejér vármegyében összesen 382 helyre hívták a mentőket idén karácsonykor, a rosszullétek, sérülések mellett CO-mérgezés és számos közlekedési baleset helyszínére is riasztást kaptak, de szülés is előfordult az eseteik között. December 25-én, hajnali 2 órakor Sárosdra hívták ugyanis a mentőket, ahol egy egészséges kisfiú születésében segédkeztek a szakemberek.” – tudtuk meg az Országos Mentőszolgálat válaszából.

A Van vége

Szenteste a professzort elhagyta a lélek, hiába a szaktudás, közben megmentették Szöszikét, a feleséget. A 615-ös hívójelű rohamkocsi személyzetének éjszakáján Marosi Antal kollégánk volt együtt a bajtársakkal. Ő tudósít a szentestéről:

A nyolcvan éves asszonyt, ápolt haja miatt sok évvel ezelőtt a szomszédok nevezték el Szöszikének. Nyolcvanhat éves férje a Professzor nevet kapta jóságáért, segítőkészségéért. Mindenkin segített – ha kellett tanáccsal, máskor a hozzáfordulók kivizsgáltatásában. Gyerekeiket már régen szélnek eresztették. A más-más országban elő testvérek nem szakadtak el egymástól. Ma este is együtt ünnepeltek a világ egy távoli pontján. Természetesen gondoltak a szülőkre is, néhány percig felhívták őket. A vidámra sikeredett, szeretetben igencsak bővelkedő beszélgetés végén kölcsönösen megnyugodva váltak el egymástól.

Szöszike szépen megterített a vacsorához, a tányérokat egymással szemben helyezte el, ahogy megszokta az immár hatvan évnyi házasság során. A falatozás közben így majd jól lehet beszélgetni egymással. A tűzhelyen csak melegítésre várt az ünnepi étel. A Professzor kedvenc helyén, a szűkös kisszobában pihent. Az asszonynak nem volt szíve felkelteni. Elvégre ráérnek. Egymáson kívül nincs, akire figyelniük kellene. Illetve mégis van, az oxigénpalackok! De elég volt egy pillantás ahhoz, hogy Szöszike megállapítsa, minden rendben. Körültekintőnek kell lenni, mert ezek nélkül már nem tud létezni tüdőbeteg párja. Aztán átment a tágas, ízlésesen berendezett nappaliba. A hatalmas és kényelmes fotelben ülve várakozott. Nem volt kedve a tévéhez. Inkább emlékezett. Felidézte a Professzorral együtt töltött hatvan karácsonyt, különösen azokat, amikor még a gyerekek is itthon voltak. Milyen távoli is volt kettejük betegeskedése.

Ezalatt a Budai Mentőállomáson megtörtént a váltás. A szolgálatba lépők szeretetvendégséget tartottak. Az egymással megosztott finomságok között – például a rántott hal mellett – jól mutattak a sültek, persze a saját készítésű önmegvalósításokat se hagyjuk ki: a pogácsák, kókuszgolyók és a kakaós kuglófok. Kőrösi Gábor, a rohamkocsi tréfás kedvű gépésze, stílusosan mindkét oldalt posztó szarvasagancsokkal díszített télapó sapkában érkezett, a humor kedvéért. A szolgálat kezdetére nemcsak ettől sikerült megszabadulnia, levetette apródos pulóverét is. Szabályos mentő lett belőle. Bozó Gyula főápoló úrral a több mint húsz évvel ezelőtti találkozásunkat elevenítettük fel és hálát adtunk a Teremtőnek, hogy mindketten megéltük ezt a napot is. A csöndes, halk szavú, rendkívül nyugodt Déri Istvánról kiderítettem, hogy személyében főállású mentőorvos, immár húsz esztendő szakmai tapasztalatát, valamint a Kistarcsai Flór Ferenc Kórház sürgősségi osztályának napi feladataival sikeresen megbirkózó orvosának tudását kapja a bajbajutott.

Amikor Szöszike visszatért férje szobájába rémülten vette észre, hogy párja az eddigiektől eltérő módon kapkodja a levegőt. Először a háziorvost akarta hívni, de amikor látta, hogy már jócskán elmúlt a szenteste huszonharmadik órája is, inkább a segélyhívót hívta. A mentőszolgálat diszpécserét hamar kapcsolták. A szolgálatos – miközben az asszonyt hallgatta – szélsebesen riasztotta a 615-ös rohammentőt, majd lépésről lépésre haladva elmondta a sírás szélén álló, remegő hangú telefonálónak, hogy mit tehet a Professzor megmentése érdekében.

A rohammentő tabletjén megjelenő riasztás után tíz perc múlva megérkezett segítség tagjait egy, az újraélesztésben végtelenül kimerült, sápadt, vékony termetű asszony fogadta. Az ilyen helyzetekben jócskán járatos, összeszokott mentők Déri doktor utasításai szerint folytatták az újraélesztést. A defibrillátor ritmikus sípolása közben előkerültek a vénában beadandó gyógyszerek is. A monitoron megjelenő értékek továbbra is ijesztőek maradtak. Az EKG egyenes vonala nem változott. A törékeny asszony nehezen értette meg, hogy a mentők többet nem tudnak tenni. A férje meghalt. Rosszul létét látva őt is megvizsgálták, és gyógyszert kapott. Úgy tűnt, hogy jobban lett.

A csendben ő szólalt meg először: – Egy embert elvesztettek, egyet pedig megmentettek – rebegte bizonytalanul.

Szöszikét magára kellett hagynunk. Közeli hozzátartozója nem volt, a szomszédokat nem akarta zavarni. Elköszöntünk, és reflexszerűen mindenki megölelte Szöszikét. Pontosan éjfél volt. A magára maradt asszonyból felszakadó sírás még a távoli kapuig követett minket. Az autóba lehajtott fejű, szomorú férfiak ültek, és indultak vissza a bázisra.

A Feol és a Fejér Megyei Hírlap olvasóinak nevében köszönjük valamennyi mentőbajtársnak a felbecsülhetetlen munkát! A túlélőknek gyógyulást kívánunk, a magukra maradottaknak szelíd türelmet! A kis legénynek hosszú és szép életet!