Insallah, aztán jöjjön a pokol!

Címkék#Kalasnyikov #hadszíntér #háború #gyerek #rakéta

Még a nyár közepén kavart belpolitikai vihart, hogy tizenegy orosz fogságba esett kárpátaljai katona egyházi közvetítéssel visszakapta a szabadságát Magyarországon. Miután az ellenzék sikertelenül próbált az esetből politikai tőkét kovácsolni, nem hallottunk többé róluk. Minap jutott tudomásomra, hogy a tizenegy katona közül végül öt döntött úgy, hogy visszatér Ukrajnába – négyen már nem élnek. El lesznek felejtve ők is, mint a sok tízezer többi áldozat ukrán és orosz oldalon, csak idő kérdése az egész. Főleg most, amikor egy újabb frontot nyitottak a Közel-Keleten, bedobva a fáklyát a lőporos hordó közepébe. Nem tudom, létezik-e az a birodalmak és országok felett álló háttérhatalom, amely az erre gyanakvók szerint úgy mozgatja a bábukat, mintha sakkpartit játszana. Nem tudom, hogy valóban kizárólag a pénz és a nyereségvágy diktálja-e a háborús történéseket, vagy egyszerűen „csak” a gyűlölet szimfóniáját hangszerelik újra és újra a világban.

Tihanyi Tamás

Fiatal izraeli katonák Jeruzsálem központjában, a Nyugati Falnál

Fotó: Tihanyi Tamás

Minden kérdésre több válasz is adható, az izraeli-palesztin konfliktus sokismeretlenes egyenletét lehetetlen pontosan megfejteni, és főleg képtelenség igazságot tenni: erre csak a közösségi média egyébként félanalfabéta és szociopata Közel-Kelet szakértői képesek, akik vagy az egyik, vagy a másik oldal pártjára állva hergelik magukat és azokat, akik még nem undorodnak eléggé az ilyesmitől. Akiknek bűn az, ha valaki azt meri mondani, nem hisz egyik fél feltétlen igazságában, mint ahogyan nem látja a másik oldalt sem teljesen ördöginek.

Az a hatalmas pókháló, amely a Közel-Keletet behálózza, szinte áthatolhatatlannak látszik az értelem számára. Persze, a történelmi ismeretek elsajátíthatók, a dátumok leírhatók, az ok- és okozati összefüggések nagyjából visszakövethetők. De vajon felfogható-e a szenvedés, a halál, az abból fakadó gyűlölet és bosszúvágy egy olyan biztonságot nyújtó környezetben, mint amilyen a miénk? Vajon tudjuk-e, hogy amit ma látunk, az a folyamat a gyötrelmek közepének, sokadik állomásának számít-e, vagy csak a kezdete valami még sokkal szörnyűbbnek? A palesztint, aki az ő istenének a nevével a száján ma szenvtelenül és büszkén gyilkol a Közel-Keleten, vajon hányan követnék holnap a lakosságcserét végrehajtó, önfeladó Nyugat-Európában? Hányan vannak ilyenek Berlinben, Párizsban, Londonban, Bécsben? Százan? Ezren? Még többen? Tudja valaki? A hidegfejű és vérprofi izraeli katonatiszt, aki elindítja majd a rakétákat egy élhetetlenül túlzsúfolt, kiéheztetett, évtizedek alatt vadállativá tett, gyerekekkel, öregekkel és nőkkel teli városszerű menekülttábor felé, mit gondol arról, amit tesz? Ugyanazt, amit az Enola Gay parancsnoka gondolt 1945-ben Hirosima felett? Azt, hogy parancsot teljesít?

Ez a világ az egymással acsarkodva harcoló félkatonai alakulatok, vallási fanatikusok, politikai ketrecharcosok, zsoldosok és kommandósok, ügynökök, fegyverkereskedők és hamis próféták zűrzavarában csak nehezen megérthető, és még nehezebben szerethető. Nekem furcsa mód nem egy történelmi munka, sokkal inkább egy regény segített ebben egy kicsit. Oriana Fallaci „Insallah” című műve, amely egy sokkal korábbi libanoni háború poklát és ellentmondásait mutatja be. Ő maga így írt erről: „Beleillesztettem a történetbe a gyerekeket, akiket megöl a háború, a gazembereket, akiknek kedvez a háború, a banditákat, akiket megvéd a háború, több nőt, köztük egy Lady Godiva nevű nőhelyettesítőt, valamint öt apácát, akik elbűvölnek és akiket bele akarok vonni a tragédiába. Főszereplők és statiszták úgy hatvan személy együtt. A szereposztás azonban napról napra nő, benépesedik a színpad, és hamarosan új szereplők fognak megjelenni.”

Nos, Fallaci régen halott, de a színpad ismét benépesedett, és megjelentek az új szereplők. Ja, az „insallah” szó egyébként nagyjából azt jelenti: „Ha Isten is úgy akarja.” Úgy használják ezt arrafelé, ahol Csontváry magányos cédrusa nőtt, mintha igaz lenne, hogy valóban Isten akarja, hogy megtisztítsák a Kalasnyikovot vagy az Uzit, meghúzzák a ravaszt, kioldják a rakétát, megöljék az ártatlant. Pedig Isten nem azt akarja, amit teszünk egymással.

Messze ettől a régi-új háborútól, a székesfehérvári olimpiai emlékműnél hallgattam csütörtökön délben Eperjes Károlyt, Szamócát, aki Fehérváron focizott és kezdett egykor még műkedvelőként színészkedni. Nem tudom, mennyire élt benne, a hangulatában és az érzéseiben ez a két háború, az orosz-ukrán és a palesztin-izraeli, de ismerve érzékenységét, valamennyire biztosan. „Ne adjatok teret az ördögnek, hallgassatok az Istenre”, mondta, és korunk egyik betegségére, az újmarxista liberalizmusra utalhatott, amikor így folytatta: „Ha mindenki egy külön Isten, akkor mindenkinek külön forgalmi rendje van, és ez az őskáosz. Efelé tartunk, de ebből szálljunk ki! Igazság, jóság, szépség. Ha Jézus feltámadt, abból következik az, mi a jó. Jó az, ami az Istennek jó. Mi a szép? Az igazságnak és a jóságnak a harmóniája.”

Nem a jó és a rossz háborúja zajlik egyik, vagy másik hadszíntéren, hiba volna bármelyik oldalnak szurkolni, akár egy futballmérkőzésen, ez gyermeki módon kegyetlen, már-már bűnös leegyszerűsítése volna a történéseknek. Az igazi küzdelem az ördög műve és az igazság, jóság, szépség szentháromsága között dúl. Nekünk még van esélyünk választani a kettő közül.