A nyolclábú szörnyeteg egyértelmű jelzést adott a megdöbbent horgászoknak

Az egyik természetesen a napozók, napimádók társasága, akiket nem mondhatunk közösségnek, hiszen a barnulásuk érekében csak némán, egymáshoz sem szólva fekszenek, mindig a megfelelő pózban és barnulnak a napsugarakból faragott, fejjel lefele fordított fakír ágyon. A másik ilyen alfaj, a horgász.

Rekkenő hőség. A forró, dél felől érkező, lomha szél széttöri a tó tükrét, és a víz, a szilánkjain megcsillanó, megsokszorozódott napot az arcokba szórja. Levegő szinte semmi, az éhségnek még az érzete is messze elkerüli ezt az időt és ezt a vidéket. A dohány is keserű, a jéghenger formában tópartra érkező innivalók már ihatatlanok. De a szolunáris naptárban bízó horgász csak vár, meredten nézve előre, egyre riadtabb reménnyel a szívében várva a begörbített botvégek rezzenését, a neonszín kapásjelzők mozdulását, vagy éppen az agy felforrása előtti értelem utolsó szikrájával még felfogott sípoló hangot, melyet a szvingerek tánca kísér. Az árnyékok egyre fogynak, mintha a fák gyökerei szívnák vissza őket a reggeli sétából, mely során életet leheltek az esti harmatra már nem is emlékező füvekbe, de a horgász, az horgász, az nem adja fel, az csak vár.

Aztán jön egy nem túl nagyra tartott lény, amit csak azért nem pusztított ki még az emberiség, mert egy része hisz abban, hogy gyilkosa fejére szerencsétlenséget hoz a bűn elkövetése, függetlenül a rovar vallási hovatartozásától. Szóval jön a pók, és a bot gyűrűkkel tagolt testének műanyagból húzott gyári fonalát a sorminta kezdetének véve fonja saját vonalát tovább, hogy megalkosson egy nagyobb volumenű témát, Az élet címmel. Akkor a kitartó horgász ráébred, hogy olyan régóta nincs kapása, hogy fényes nappal befonta a spiccgyűrűt a pók. Akkor lelkesedése összetörik, ezernyi színes eszközét, bogyóját, bigyóját, csaliját összerakja, kedves autójába bepakolja, még a bábozódásra váró fehér és piros nyüveket és a születésük óta örök jegyben járó férgeket is, és hazamegy.

A pók csak kissé sértődik meg azon, hogy művészetének üzenetét nem értik és hogy nem megköszönték az átadott információt. Való igaz, tönkretették alkotásának alapjait, ám könnyedén talál másik embert a parton, akinek megmutathatja, hogy még a mozdulatlannak tűnő idő is halad. Ilyen ez a vízipók, vagyis pecapók.