Emlékművet avatott az orosz nagykövetség Csákberényben (galéria)

Súlyos harcok szakadtak rá erre a vidékre 1944 végén, Csákberény többször is gazdát cserélt. Házait karácsonyra foglalták el először a szovjetek, majd január elsején indult a Konrád fedőnevű német-magyar támadás. A rohamozók egészen Csákvárig jutottak, Zámolyon volt egy kemény páncélos ütközet – Magyarországon a második legnagyobb. Március 6-án kezdődött a Tavaszi ébredés fedőnevű újabb német-magyar támadás, amely március 15-én kifulladt az időjárás és a benzinhiány miatt és akkor, március 16-án indult a szovjet ellencsapás egy pokolbéli, tüzérségi támadással. A szovjet hadvezetés azt hitte, hogy német SS-csapatok foglaltak állást velük szemben, ezért nagyszámú ágyúval verették a dombokat, ahol azonban csak magyar katonák voltak és haltak meg. A köves talaj miatt fedezékbe sem tudtak menekülni, a Páskomban lévők közül csaknem valamennyien ott veszítették életüket. A jelenlegi magyar katonai emlékmű mögötti lapályos területen több száz honvéd nyugodhat, emiatt épült társadalmi összefogással emlékmű, azt avattuk fel 2015-ben.

Az út túloldalán, Csákberény felé, talán háromszáz méternyi távolságban, jóval a második világháború után épült egy másik emlékmű, amely idővel romhalmaz lett, egy téglarakás. Azt újíttatta fel egy magyar vállalkozóval az Oroszországi Föderáció budapesti nagykövetsége. Az elején lévő márványtáblán oroszul és magyarul felirat: „Örök emlék a II. világháborúban hősi halált halt szovjet katonáknak!” A kis obeliszk hátoldalán lévő tábla tizenhárom szovjet katona nevét tartalmazza, közülük tizenketten 1945. március 16-án haltak meg. Az emlékmű alján, a koszorúszalagon orosz nemzeti színeken csillan a Nap: a hétfői avatás emléke. A csúcson már aranyszínű, és nem vörös a csillag, hiszen az hazánkban – a horog- és nyilaskereszthez hasonlóan – ma már betiltott önkényuralmi jelkép. Mivel nem tudtunk az eseményről, a TASZSZ orosz hírügynökség tudósítására kell hagyatkoznunk, ha fel akarjuk idézni a hétfői ünnepségen történteket.

– Azért haltak meg, hogy a Szovjetunióban és más országokban az emberek szabadon élhessenek. Soha nem szabad ezt elfelejteni. Szeretném, ha a szovjet katonáknak szóló összes emlékmű ugyanilyen jó állapotban lenne – mondta az Oroszországi Föderáció budapesti nagykövetségének katonai és légügyi attaséja, Oleg Szmirnov. A TASZSZ beszámolójának szerzője megjegyzi, hogy számos bürokratikus akadállyal kellett megküzdeniük részben azért is, mert a terület nemzeti park. A katonák hősi halálának háttereként az írás úgy fogalmaz, hogy „az ezen a helyen eltemetett 13 ember többsége március 16-án halt meg, amikor a nácik ellentámadást hajtottak végre, és a stratégiai tartalék egy részét a csatába dobták”. Mint tudjuk, addigra a német-magyar támadás már kifulladt, aznap már a szovjetek támadtak – de talán ez a kegyelet és a halottak szempontjából mindegy is.

Más szempontok azonban tovább árnyalják a történteket. Az egyik, hogy az idős csákberényiek közül többen úgy tudják, azon a helyen sok évvel a háború után emeltek csak obeliszket, de nem a harcok áldozatainak, hanem egy, a gyakorlat során, balesetben meghalt szovjet katonának. Arrafelé ugyanis sokat, elsősorban harcjárművekkel gyakorlatoztak, kihasználva a dombok okozta extrém lehetőségeket. Ettől persze természetesen nem lehet kizárni, hogy 1945. március 16-án is haltak meg ott szovjet katonák, hiszen százával, ezrével hullottak abban az időben a Vértes előterében az Ukrán Front hadosztályaiba sorozott oroszok, ukránok, vagy akármelyik más, az egykori Szovjetunióban élő etnikumhoz tartozók. Mint ahogyan meghalt a Waffen SS egyenruhájában sok egyéb európai nemzetiségű katona, hollandok, dánok, svédek, népi németek – és természetesen magyarok is.

Az emlékműről látok néhány fotót: 1967-ben még fehéren világít, teljesen újnak látszik, aztán 2010-ben már teljesen le van romolva az állapota, ez a helyzet egy 2012-ben készült fényképen még súlyosabban látszik, 2019-re pedig az egykori emlékhely már a földdel vált egyenlővé.

Van azonban egy másik, elhanyagolt, ugyancsak felújításra szoruló szovjet emlékmű is Csákberény központjában. Alatta – a dombokon lévővel ellentétben – valóban lehetnek eltemetett katonák. Miért nem azt újították fel az orosz hadisírgondozók a dombon lévő helyett? Vélhetően azért, hogy a háromszáz méterre lévő magyar emlékhelynek egyfajta ellenpontjaként a szovjet fél veszteségeire is emlékeztessenek. De ez tőlünk egyelőre addig csak találgatás, amíg megtudjuk az orosz hadisírgondozók véleményét is. Egyébként a 19 éves Zsdanov őrmester neve két helyen szerepel: a páskomi márványtáblán éppúgy, mint a Művelődési Ház mellett: csontjai minden bizonnyal utóbbi helyen pihennek.

– Súlyos félreértések vannak ebben a történetben, a felavatott orosz emlékmű felirata véleményem szerint nem felel meg a történelmi igazságnak, mert aznap ott csak magyar katonák estek el – mondta a csákberényi Kovács Miklós, köztiszteletnek örvendő református presbiter. – Mi úgy tudtuk, gyakorlatozás során halt ott meg egy szovjet katona, de pontos információnk erről soha sem volt, nem is lehetett, mert az ilyesmit akkoriban nem verték nagydobra. Nem is nagyon járt arrafelé csákberényi lakos. A faluban lévő emlékműnél valóban lehetnek hősi halottak, a domboknál azonban aligha: ki állt volna neki gödröt ásni a domb tetején a köves talajban, közvetlenül a csata után? És bizony olyan szintű kegyetlenkedések történtek elsősorban a nők sérelmére Csákberényben a háború idején, hogy közmegvetés övezte azt az emlékművet, csak „ruszki obeliszk”-nek nevezték. Aztán a rendszerváltás után leromlott az állapota, később pedig elbontották. Azt sem értem, miért kellett a mostani felújítást ilyen titokzatosan intézni? Láttuk, hogy valami készül, de részleteket nem tudtunk róla.

Vécsei László polgármester azonban 2011 óta folyamatosan kapcsolatban állt az Oroszországi Föderáció nagykövetségével.

– Az emlékmű már szétmálló, vörös téglakupaccá vált, mire én polgármester lettem – mondta a településvezető. – És mivel volt egy másik is hasonló állapotban a Művelődési Ház mellett, úgy éreztem, valamit kezdeni kellene velük, ezért újdonsült polgármesterként megkerestem a nagykövetséget. Készítettünk egy látványtervet is, arra igyekeztem rávenni az orosz felet, hogy emeljünk egy amolyan „hősök és áldozatok”-szerű, ökumenikus emlékművet, de ettől elzárkóztak. Aztán sokáig nem történt semmi. Aztán amikor 2015-ben felavattuk a magyar honvédek emlékművét, valakik kitalálták, hogy mi az ő emlékhelyüket „magyarosítottuk” át. Jöttek a nagykövetségről és a Honvédelmi Minisztériumból is hozzánk ebben az ügyben. Megmutattam nekik, hol volt a régi szovjet obeliszk, amit 2012 májusában az orosz nagykövetség megbízásából bontott el egy Kft., így aztán világossá vált ellőttük, hogy a kettő nem ugyanaz, egymástól háromszáz méterre vannak az út egyik és másik felén. Igyekeztem a folyamatokat továbbra is mederben tartani. Miután kitört Ukrajnában a háború, arra kértem az orosz felet, egyelőre ne erőltessük az emlékmű ünnepélyes újraavatását, várjuk meg, amíg rendeződik a helyzet. Egy év haladékot adtak, de idén márciusban arról értesítettek, hogy ők ezt már mindenképpen meg akarják valósítani. Én pedig azon a ponton kiszálltam a történetből. Egyébként mi egy szép, arányos obeliszkre gondoltunk fehér mészkőből, ehhez képest egy vakolt emlékmű lett, aminek akkora a lábazata, mint maga az oszlop: de mindegy, ez már az ő dolguk. Mindenesetre a Duna-Ipoly Nemzeti Park képviselőivel beszéltem, minden engedély rendben van.

Orosz részről a csákberényi emlékmű felújítását Mamaszoliev Serali nagykövetségi tanácsos, az orosz védelmi minisztérium alá tartozó katonai emlékmegőrző főigazgatóság magyarországi képviseletének igazgatója intézte. Vécsei László polgármester rendelkezésünkre bocsátotta a levelet, amit 2023. április 21.-i keltezéssel tőle kapott, és amely után – ahogy mondta – „kiszállt” az emlékhely felújításának folyamatából, annak szervezéséből.  

„A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum Igazgatósága szerint is a két ország kegyeleti munkája kiemelt fontosságú és minden körülmény ellenére folytatódik. Minden egyes katonának, aki életét veszítette az európai népek felszabadításáért, joga van arra, hogy méltón tiszteljék az emlékét. 2022-ben figyelembe vettük Polgármester Úr magánvéleményét. 2023-ban pedig nekiláttunk a szóban forgó temetkezési hely felújításának…”, írta Serali. A levélből kiderült az is, hogy 2022-ben az Oroszországi Föderáció nagykövetsége 18 orosz temetkezési helyet újított fel Magyarországon, az idei tervekben 25 ilyen felújítás szerepel, 5 munkálatai vagy folynak, vagy már befejeződtek. A TASZSZ orosz hírügynökség szerint egyébként jelenleg összesen 830 ilyen emlékhely van Magyarország területén.

Egy második világháborús emlékmű megítélésének ideális esetben nem lehet oka semmilyen aktuálpolitikai megítélés, a kegyeleti szempontok elvileg felülírják az ilyen megközelítést. Erről beszélt a FEOL-nak Szebenyi István hadszíntérkutató, a Had- és Kultúrtörténeti Egyesület elnöke, aki úgy ismeri a Vértest, mint a tenyerét.

– Ha az Oroszországi Föderáció Nagykövetsége a saját költségén felavat egy emlékművet, azzal azért nincsen probléma, mert van egy kétoldalú megállapodás a két állam között. Ez kimondja, hogy az Oroszország területén, például a Don-partján lévő magyar katonasírokat az oroszok gondozzák, ha magyar elesettet találnak, azt eltemetik, a kölcsönösség alapján pedig nekünk is ez a kötelességünk Magyarországon. Tehát ha szovjet katona földi maradványaira bukkanunk hadszíntérkutatás közben, azt jelentjük a magyar hadisírgondozóknak, ők elszállítják és megtörténik a temetés. Nekünk is kötelességünk az ő halottaikról gondoskodni. Ez azért valljuk be, nem annyira az erősségünk, de az Oroszországi Föderáció Nagykövetsége folyamatosan monitorozza a helyzetet, vizsgálja az emlékművek állapotát, és ezeket próbálják rendben tartani. Ezzel szerintem semmi probléma nincs, hiszen az ilyen sírok egy kicsit olyanok, mintha egy kis Oroszország lennének, ugyanúgy, mintha a Don-partján lévő magyar katonai temető egy kicsi Magyarország volna.

Szebenyi István szerint onnan kellene ezt a helyzetet megközelíteni, hogy azért kell nekünk gondozni az orosz sírokat, mert csak akkor várhatjuk el, hogy ők is tisztességesen ellátják ezt a feladatot a mi katonáink esetében.

– Nekünk példával kellene elől járni, hiszen bőven vannak még jelöletlen sírokban magyar katonák Oroszországban. Én kapcsolatban vagyok az orosz amatőr hadszíntérkutatókkal, akik jelenleg a Don mentén dolgoznak. Ha magyar katonát találnak, márpedig találnak, azt hivatalosan lejelentik és az ottani hadisírgondozók elviszik a földi maradványokat a magyar katonai temetőbe. Szerintem tisztességesen állnak hozzá ehhez a feladathoz, és ezt a kapcsolatot nem kéne elrontani. Még akkor sem, ha nyilvánvaló, hogy a térségben, Csákberényben és környékén nagyon csúnya dolgokat művelt a Vörös Hadsereg. Ezzel szembe kell néznie mindkét félnek. Azt a korszakot kegyeleti, nem pedig politikai kérdésként kezelve kellene végre lezárni, mert az elesett katona egyik oldalon sem ellenség. Nem szabad annak tekinteni és nem szabad belekeverni egy mai emlékműállítás megítélésébe az aktuálpolitikát.

A Csákberény közelében lévő orosz (szovjet) második világháborús emlékmű hétfői felavatása tehát ismét sok kérdést felvetett, ha sebeket talán már nem is tépett fel ennyi idő után. Ma, egymástól háromszáz méterre két háborús emlékhely áll a dombokon, ahol egykor hadseregek, katonák lőttek egymásra. Katonák, akik talán hősök voltak, akik tisztességesen viselkedtek, vagy kivetkőztek emberi mivoltukból, akiket meghalni küldött oda a parancs, sodort a nagyhatalmak játéka. Akikért odahaza – szerte Európában és Ázsiában – anyák, apák, szerelmek és gyermekek sírtak. Akik soha nem mentek onnan haza.

Talán azért is hagyjuk őket békében pihenni, mert a szomszédunkban még dúl egy másik áldozatgyártó háború.