A tordasi műgyűjtő, aki tízszer ment végig az El Camino-n

– Miért tartotta fontosnak, hogy eljöjjön a Helsinki olimpia emlékművéhez?

– Ezek a hősök nekem nagyon sokat jelentenek annak ellenére, hogy amikor megtörtént az 1952-es olimpia, még kissrác voltam, mindössze három éves, hiszen 1949-ben születtem: nem is emlékezhettem ezekre az eredményekre. Csak a későbbiek során tudtam meg, mekkora dicsőséget arattak a magyarok azon az olimpián, hiszen tulajdonképpen ott szereztük a legtöbb aranyérmet.

– Kű Lajos, aki kiharcolta az emlékmű felállítását, azt szeretné, hogy ezután itt tegyék le a sportolók olimpiai esküjüket. Mit szól ehhez a kezdeményezéshez?

– Nagyon helyeslem, és úgy vélem, ezt az elképzelést támogathatja a miniszterelnök úr is, hiszen komolyan sportolt korábban. Át kell érezze, mennyire fontos lenne a magyarok számára, hogy ezen a helyen tegyék le az olimpiai esküt az ötkarikás játékokra indulók. Először a Párizsba utazók, majd a későbbiek során mások is, mindannyian, akik az olimpiákra készülnek.

– Született több más javaslat is: az egyik, hogy tanítsák ezeket az eredményeket az iskolákban, illetve legyen az 1952-es világra szóló diadal Hungarikum. Erről mi a véleménye?

– Mindenképpen szerepelnie kellene a tananyagok között, mégpedig azért, mert ezek az emberek, nők és férfiak igazi hősök voltak, hiszen a kommunizmus legvadabb időszakában értek el olyan eredményeket, amilyeneket azóta sem sikerült. És mindenképpen legyen Hungarikum, bár valószínűleg ezt nem ismerik majd el a bíráló bizottság tagjai, de szerintem igen, legyen Hungarikum!

– Tordason egy csodálatos gyűjtemény birtokosa. Mi hozta közel önhöz a képzőművészet szeretetét?

– Ez legalább húsz, de lehet, hogy már harmincéves történet. Akkor kezdődött, amikor Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrászművész nem fogadott el egy díjat, amit a kommunisták ajánlottak fel neki. (A Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje kitüntetésről van szó, amit Melocco 1995-ben egyebek mellett azért nem vett át, mert indoklása szerint „ismét kétségbe vonják a keresztény kultúra létjogosultságát”. A kitüntetést 1998-ban vette át – a szerző megjegyzése). Felhívtam őt azzal, hogy van egy szép kislányom, és ha van kedve és indíttatása, szeretném, ha készítene róla egy portrét. Készséggel vállalta a munkát, és miután elkészítette a szobrot a kislányomról, attól kezdve folyamatosan rendeltem tőle, és ő mindig készséggel állt rendelkezésre és olyan nagy műveket készített nekem, amelyek Cseh Tamásnak, Makovecz Imrének, Latinovits Zoltánnak állítottak emléket. A napokban pedig épp egy Petőfi-emlékmű alapjait tesszük le, maga az alkotás már elkészült.

– Valljuk meg, csak kevesen engedhetik meg maguknak, hogy ilyen csodálatos gyűjteményt hozzanak létre. Mi adta meg ennek az anyagi lehetőségét?

– Építőipari vállalkozásom van, igaz, 75 évesen már a háttérbe vonultam, a gyerekeim viszik tovább a munkákat. Lényegében egész életemben éjt nappallá téve dolgoztam, és közben bejártam a fél világot. Franciaországban atomerőművekben vállaltunk munkát, de helyt álltunk Németországban és Európa szinte minden országában, elsősorban a bádogos és szigetelő szakmában. Még Algériában és Egyiptomban is tevékenykedett a cégünk.  

– Miként került Tordasra? A családi gyökerek hozták ide?

– Nem, semmi közöm Fejér vármegyéhez. Budapestről származom és teljesen véletlenül, körülbelül 25 évvel ezelőtt megláttam egy hirdetést: megtetszett a kínált ingatlan, amit gyarapítottam, és ma már körülbelül 10 hektárnyi terület van a birtokomban.

– Azt hallottam, hogy minap érkezett haza az El Camino zarándokútról, amit tizedszerre teljesített. Pontos az értesülésem?

– Igen, így van. A tíz út között volt három 625 kilométeres portugál és hét, egyenként 825 kilométeres francia út, ezekhez pedig hozzá lehet adni a 85 kilométeres kitérőket a tengerpartig, a Finistere-fokig.

– Miért indult útnak először?

– Erről nem szívesen beszélek. Volt egy buta rákos betegségem, és a Jóistennek és az orvosaimnak akartam hálát adni azzal, hogy elindultam ezen az úton. És bizony könnyen lehet, hogy ez a döntés jelentette számomra a gyógyulást, ezért attól kezdve minden évben visszatértem az El Camino-ra.  

­­– Hívő emberként mit szól ahhoz, hogy ma már a kereszténység a legüldözöttebb vallás a világon, ráadásul Európa is egyre inkább megtagadja keresztény gyökereit?  

–  Ez borzasztó, nem is értem, hogy az európaiak egyáltalán hogyan tűrhetik ezt, miért engedik be folyamatosan az iszlám vallás követőit, sőt, egyre jobban támogatják őket. Éltem arabok között, tudom, hogy ők teljesen más identitásúak, mint mi vagyunk, ők nem integrálódnak soha egyetlen európai ország szokásaihoz, kultúrájához sem.

– Visszatérve a zarándoklatokhoz: mi adja az erőt ahhoz, hogy ne adja fel, miután elfárad?

– Első nap, amikor zuhog az eső és felfelé gyalogolok 1500 méteres magasságba, felmerül bennem, hogy mit keresek én ott? Nincs erre nekem szükségem. De aztán másnap megint tovább megyek, aztán megint és megint, még akkor is, ha négy napig egyfolytában zuhog az eső. Mert menni kell, mert nincs visszaút. Soha nem nézek vissza, mindig csak előre.

– Mindig egyedül?

– Mindig egyedül. Néha a feleségem két-három napon át velem jön, aztán megyek egyedül tovább.

– Mások is szoktak csatlakozni?

– Igen, én szegődöm másokhoz, vagy hozzám csatlakoznak, aztán három-négy órán át együtt haladunk, aztán vagy én hagyom el őket, vagy ők engem. Mert mindenkinek más a tempója.

– A zarándokút során történtek olyan élmények, amelyek megerősítették a hitét?

– Mindenképpen. De nem szívesen beszélek ezekről sem.

– Pedig talán sokaknak kedvet adna ahhoz, hogy kövessék a példáját.

– Biztosan, mert akinek elmesélem a történeteimet, azok közül sokan megfogadják, hogy legközelebb elkísérnek egy útra. A portugál El Camino-n nagyon kevés magyar megy, és akkor, amikor én jártam ott a Covid-járvány időszakában, még az úton is maszkot kellett viselni. Ment előttem egy ember, lépegetett, láttam, hogy erősen húzza a lábát. Kérdeztem, honnan vagy? Mondta, hogy „Hungary”. Az nem létezik, válaszoltam magyarul, hiszen én is magyar vagyok. Pár kilométert együtt mentünk, egy faluban megittunk együtt egy kólát, aztán én folytattam az utamat, ő pedig a rossz lábával bejelentkezett egy szállásra. Máskor, egy másik úton azt hallottam, hogy egy lány éktelenül káromkodik: magyarul. Kérdem tőle, magyar vagy? Mondja, hogy igen. Aztán megjelent egy rendőrautó, mindenkit igazoltattak, azt hittem, valami balhé lesz. De amikor látta a rendőr, hogy magyarok vagyunk, csak annyit mondott: nagyon jó nektek, mert van egy Orbán Viktorotok.

– Erre mondják, hogy a világon mindenütt vannak magyarok. Soha nem merült fel önben, hogy valamelyik olyan országban marad, ahol a cégével dolgozott?

–  Ez soha nem jutott eszembe, pedig bejártam a világ nagy részét. A szüleim, a testvéreim is itt éltek és élnek, de magyar vagyok, magyarnak születtem és magyarként kell meghalnom.