Egy birodalom ékkövei, és a csapra vert tengernagy (Videó, galéria)

Egy letűnt birodalom színpadán állok, körülöttem karácsonyi díszletek között keresi angol és bevándorló a boldogulást, és most már a távoli háború miatt egyre inkább azt is, hol lehet spórolni az élelmiszeren, az üzemanyagon, a fűtésen. Átvágok a kikötőváros ünnepi forgatagán, a vásárcsarnokban megszólal a sziréna és mindenkit az üzletek elhagyására szólítanak fel a hangszórón keresztül. Bomba-, vagy tűzriadónak lettem tanúja? Nem derül ki, mindenesetre senki sem reagál, még csak meg sem gyorsítják a lépteiket az ajándék után szaladgálók. A francia partok felől felerősödő szél esőfelhőt kerget a szigetország történelmi kikötővárosa, Portsmouth fölé, arcomba sós ízű, könnyű permet csap. Bár szerintem a legjobb ételeket Angliában az indiai szakácsok készítik – a bárányos curry a kedvencem csapatival és chilis-mangós szósszal –, ezúttal csak egy gyors fish and chips-et falok be. Sietek, mert mielőbb látni akarom azokat a hajókat, amelyek a brit történelem és a máig érződő kolonialista fennhéjázás ékkövei.

A biztonság kedvéért előzetesen több üzenetet is váltottam a Portsmouth-i haditengerészeti bázissal, így szívesen látnak, bár igaz, lényegében bárki megtekintheti a tengerészet legendás hajóit: leszámítva persze a hadrendben állókat. A leghíresebb nyilvánvalóan a MHS Victory, Nagy-Britannia haditengerészeti történelmének ünnepelt, 3600 tonnás hadihajója. A konzervált hajótest fedélzetén ott a hely, ahol Nelson halálosan megsebesült: ő az, akinek az élettörténete még azokat is lenyűgözheti, akik jól ismerik és feltétlenül tisztelik a magyar katonahősök tetteit, azokét, akik biztosították, hogy megmaradhassunk a Kárpát-medencében annyi sorscsapás közepette.

Horatio Nelson 1758-ban született egy lelkész tizenegy gyermeke közül hatodikként, és már 12 évesen jelentkezett a haditengerészethez: lényegében taknyos kölyökként került a fedélzetre. Nem jól indult az ifjú matróz karrierje, mert miután kadétként tiszti képzésre irányították, feljegyezték róla, hogy tengeri betegségben szenved. (Ez a baj néha eltűnik, majd váratlanul előjöhet a körülmények hatására: Fa Nándort például utolsó Föld-kerülő versenyének befutójánál, az utolsó szakaszon is elővette, pedig milyen múlt állt már mögötte…) Ezért vagy másért, de Nelson kereskedelmi hajón kötött ki, a Karib-tengeren is járt, amely mostanában romantikus utazást jelentene egy utazási irodával, akkoriban azonban maga lehetett a rémálom. Aztán 1773-ban egy expedíció tagjaként ­– miután éppen csak, hogy túlélt egy jegesmedve támadást – tízfoknyi közelségbe került az Északi-sarkhoz, de az India felé vezető utat nem találták meg. A tűzkeresztségen néhány év múlva az amerikai függetlenségi háborúban esett át, majd Nicaraguában harcolt, 1794-ben Korzikánál elveszítette a jobb szemét. Később egy tengeri ütközetben legyőzte a spanyolokat és ellentengernaggyá léptették elő. Néhány hónap múlva egy muskétás eltalálta a jobb karját, amit le kellett vágni. Már félszemű és félkarú tengeri medve lett belőle, amikor megverte a franciákat a Földközi-tengeren: ez volt az a csata, amely miatt Napóleon seregestől Egyiptomban rekedt.

Jól szerepelt a vízen, de nem annyira a magánéletben: házas emberként botrányos szerelmi háromszögbe bonyolódott, emiatt az Admiralitás jobbnak tartotta a tengeren tartani. A maguk szempontjából ez jó húzásnak bizonyult, mert 1805-ben Nelson megütközött a francia-spanyol flottával a Trafalgar-fok közelében. Győzött, de egy francia muskétás ismét eltalálta: a golyó átment a tüdején és a gerincében állt meg. Három óra múlva halt meg, testét egy brandyvel töltött hordóba rakták. Olvastam, hogy a tengerészek hazafelé leitták róla az italt, de ez csak legenda, bár állítólag az angol flottánál még ma is úgy hívják a zúg piálást, hogy „tapping the Admiral”, azaz „csapra verjük a tengernagyot”.

A Victory szomszédságában, egy zárt múzeumban, közel 20 ezer Tudor-kori tárgy – fegyver, használati eszköz, sőt, csontváz – kiállítása mellett helyezték el a Mary Rose maradványait, mindazt, amit 1982-ben sikerült a víz alól a felszínre hozni. VIII. Henrik király kedvence, zászlóshajója 1510-ben épült, 35 év hűséges szolgálat után 1545-ben a közeli vizekben, a solenti csatában adta át magát a hullámsírnak: még ma is csak találgatják, hogy miért. A szigetországot fenyegető francia flottával küzdött a hajó akkor már nem először, de egy sörtűz után megbillent, a víz betört a fedélzet alá és a vitorlás a vízbe fojtott 200 tengerészt, 185 katonát, 30 ágyúkezelőt – és egy kutyát. A sejtelmes sötétségben kitárulkozó roncs egy másik hajót juttat az eszembe, amit sok éve láttam: a Vasát, amelyik a stockholmi kikötőben süllyedt el nagyjából száz évvel a Mary Rose után és ugyancsak régészeti bravúr kellett ahhoz, hogy a felszínre hozzák.

A kikötő látványát a Warrior, Viktória királynő flottájának vastestű büszkesége uralja. A nagy Harcos ugyanúgy ikon az angoloknak, mint a Victory, igaz, soha nem járt csatában. Olyasmi, mint manapság az atomfegyver: puszta léte volt a fenyegetés. Korának legerősebb csatahajóját 1859-ben kezdték építeni és hatalmas előre lépésnek számított a fémből készült szerkezet miatt, addig sosem látott méretekkel, tűzerővel és páncélvédelemmel rendelkezett, miközben egyetlen más hajó sem érhette utol. (De nem is nagyon akarta: ellenségei messzire elkerülték.) Éppen a forradalmi újítás miatt lényegében a teljes brit flottát is idejét múlttá tette, mert megjelenésétől kezdve már mindenki az új technológia szerint akart hajót építeni. A Warrior majdnem ócskavasként végezte, de aztán megmentették és gyönyörűen felújították: halálosztásra készült ágyúsora mellett sétálva furcsa látványt nyújt egy feldíszített karácsonyfa. A hajóépítés Fa Nándorhoz fogható mesterei bizonyára értékelik a tényt, hogy az 1860-ban elkészült hajóban – amely 1924 óta egy helyben vesztegelt – a felújítás megkezdésekor, 1978-ban egyetlen csepp vizet sem találtak.

Ugyancsak vashajó, de sokkal fiatalabb az M33-as, amely a britek és a velük szövetséges országok véres vereségének volt tanúja a törökországi Gallipolinál. A Dardanellák ostroma Churchill ötlete volt, akinek sok történész szerint több vért köszönhet a világ, mint mondjuk Hitlernek. A tengerszorost sikeresen védték meg a törökök az angolok, indiaiak, ausztrálok, franciák és új-zélandiakkal szemben 1915 februárja és 1916 januárja között. Pokoli, lényegében teljesen értelmetlen, számunkra Doberdót idéző vérfürdő volt. Néhány éve bejártam a csatateret és a török múzeumi munkatársaknak számukra újdonságként én szóltam, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia oda küldött tüzérségi ütegében magyar katonák is szolgáltak: azaz tessék a zászlónkat kitenni a többi közé az emlékhelyen! Nem tudom, ez megtörtént-e, de azt igen, hogy az M33-as ma ott áll egy száraz dokkban a Portsmouth-i bázis kikötőjében. Mögötte, távolabb egy hatalmas test: szürke repülőgép hordozó. Egy másik kor, egy másik világ – és valahol az idő messzeségében talán egy következő háború, egy még meg sem született legenda szereplője.