Sok régi történet is elhangzott az ünnepi asztalnál

Id. Magosi István nagy családban nőtt fel, édesapjának több édes és féltestvére is volt. Miután nagymamája belehalt a harmadik szülésbe, a nagypapa egy özvegyasszonyt vett feleségül, akinek a férje az első világháborúban esett el. Az új házassággal a meglévő három mellé további négy gyerek érkezett a családba, majd született még két közös gyerek is: Magosi István édesapja és Gábor, a nagybácsi.

- Nagybátyám 3 éves korában vakult meg az influenza szövődményeként. Szerencséjére az Esterházy gróf szívén viselte a sorsát, így kerülhetett a fővárosban a Vakok Intézetébe. Ott több mindent is tanult, többek között kefekötést, aminek köszönhetően a háború után Szombathelyen kapott munkát a söprű-, és kefekötő üzemben. Felesége, gyerekei nem voltak, így minden évben nálunk töltötte a karácsonyt és mivel jól keresett, drága és izgalmas játékokkal lepett meg minket – emlékezett vissza id. Magosi István, aki nem mellesleg a Csákvári Lovasbarátok Köre Egyesületének elnöke. Felidézett egy emlékezetes karácsonyt is. 

- 1971-ben karácsony előtt óriásai havazás és hófúvás volt, ezért nagybátyám csak Bicskéig jutott el vonattal, onnan viszont nem volt továbbutazási lehetőség, a buszok nem jártak. Édesapám befogta a lovainkat és szánnal indult érte Bicskére. Jó hosszú az út, így tán fél napba is beletelt, amire hazaértek. De biztosan megálltak útközben néhány nyitva tartó kocsmában, mert nótázva, jókedvűen hajtottak be az udvarra.

A Magosi családban a karácsony összefonódott a János és az István napokkal, utóbbi nevet 1870 óta az ötödik generáció viseli. Karácsony előtt disznót is öltek, hiszen sokan jöttek össze az ünnepek idején. Televízió abban az időben még nem volt, így az asztalnál jóízű beszélgetések folytak, ahol számtalan történet került elő, amit a gyerekek érdeklődve hallgattak. – A nagypapa megjárta az első háborút, apám meg a másodikban harcolt a fronton, volt hát mit mesélni. Ilyenkor annak is örültünk, hogy sokáig fent maradhattunk. Reformátusok lévén, nem jártunk éjféli misére. Templomba persze rendszeresen, pedig a háború után azt sem nézték jó szemmel. Nekünk viszont ilyen szempontból mindegy volt – apám az Esterházy grófnak dolgozott korábban, reakciós elemnek tekintették, így nekünk, gyerekeknek sem járt semmilyen jutalom - pl. csillebérci kirándulás - iskolás korunkban – mesélte.

December 24-én a férfiak befogták a lovasszánt, kimentek a pincébe a Malac-hegyre borért, zöldségért, meg amire otthon szükség volt az ünnepek idején és mindig magukkal vitték a gyerekeket is a lovasszánon. - Még a pince előtt egy jó darabbal leszállítottak minket, mert addigra már fáztunk. Aztán a jóval idősebb Elek bátyám vágtában indította tovább a lovakat. Mire felszaladtunk a pincéhez, kimelegedtünk, ők meg addigra befűtöttek. Sütöttünk krumplit, szalonnát és mire hazaértünk este, megjött a Jézuska.