Bíborszínű alkony Dinnyésen - interjú Mudrony Alojziával

– Nagyjából négy éve költök verseket másoknak, a külvilágnak, ám előtte egész életemben írtam csak írtam, de jobbára csupán magamnak – mesél Mudrony Alojzia, az Ősfehérvár Alkotóközösség rímfaragója, a Cserhát Művész Kör többszörösen díjazott költője, a Római Sas Rend lovagja.   

A dinnyési falukarácsonyon vagyunk együtt, percek múlva kezdődik az Iglice Népdalkör fellépése, amelynek Alojzia is tagja. Már gyülekeznek a népek, várják, hogy az Iglice tagjai félkörbe álljanak a 83 éves Mudrony Alojziával, adventet ünnepeljenek, Jézusról és a szeretetről énekeljenek. De addig még van egy kis idő, így Alojzia, aki az idei ünnepre adta ki Bíborszínű alkony című verseskötetét, folytathatja visszaemlékezését.   

– Volt már nekem korábban egy másik kiadott verseskönyvem, de azt a gyerekek készíttették a 80. születésnapom alkalmából. Azóta rengeteg új versem született, és ezeket most egy kétszáz oldalas kötetbe gyűjtöttem össze. Találtam két csodálatosan embert, Sipos Marit, a székesfehérvári Ősfehérvár Alkotóközösség vezetőjét és Bornemissza Attilát, ők az egészet lektorálták, átnézték, szerkesztették.  

A Cserhát Művész Kör az Ősfehérvár Alkotóközösséghez hasonló, országos léptékű művészeti-társadalmi egyesület, amely költőket, képzőművészeket, zenészeket és egyéb társművészeket fog össze. Mintegy háromszáz állandó és több száz vendég tagja van: Bornemisza Attila az elnök-főszerkesztő. Alojziát a múlt felidézésére kérem. 

– Egészen 13 évestől 20 éves koromig táncoltam, és ha fiatalabb lettem volna, biztosan a Magyar Nemzeti Balettintézetben kötök ki, mert csodálatosan szerettem a táncot – réved el az elmúlt időben az idős asszony. –  Aztán Vácról Budapestre kerültem, egy közönségszervező irodában színházjegyeket árultam legalább tíz évig. Valahogyan mindig a művészet körül forgott az életem, énekelni akkor, és később is nagyon szerettem. Aztán anya lettem és a családdal foglalkoztam komolyabban. Ám azért verseket mindig és mindenkinek írtam, például a munkatársaimnak a születés- és névnapjukra, akik aztán azzal jutalmaztak, hogy amikor nekem jött el a születésnapom, szekérrel kellett hazamennem, mert mindenkitől annyi virágot kaptam! Mert már nem tudták, mivel viszonozzák a rímeket.  

Férjével 1995-ben költöztek a Fejér megyei Dinnyésre, abban az évben mentek nyugdíjba. Nem kellett sok idő, a tókörnyék nagyszerű kulturális szervezője, Ocsenás Kati felfedezte Alojziát és gyakran megjelentette verseit a helyi lapban. És persze Alojzia énekelt is az Iglicében.  

– A korai munkáimat nem tartom különösebben jól sikerülteknek, de azért versek, és elég kedvesek lettek – értékel szerényen Alojzia. – Komolyabban akkor kezdtem el írni, amikor öt évvel ezelőtt beléptem az Ősfehérvár Alkotóközösségbe, ahol örömmel fogadtak. Ott mindenki ír vagy fest, de mindenképpen művészlélek valamilyen formában. Attól kezdve egyre jobban sikerültek a dolgaim, és ezt én magam is éreztem. Így váltak a verseim idővel a saját gyerekeimmé.  

Elárulja, hogy két gyereke után idővel hat unokának örülhet. De milyenek voltak náluk az egykori karácsonyok? Melyik ünnepre emlékszik vissza elsőként a gyermekkorából? Erről, ilyesmiről faggatom.     

– Mindig a családdal együtt ünnepeltünk, és mindig vallásos karácsonyunk volt: templomba mentünk az éjféli misére, és vártuk a Jézuskát. Nálunk az volt a szokás, és erről írtam a verseimben is, hogy amikor elment együtt az egész család a misére, vittünk a szegényeknek ajándékot. Aztán meghívtunk magunkhoz két rászoruló idős embert, akiknek nem volt senkijük, hazajöttünk és együtt töltöttünk velük egy csodálatos karácsonyt. A háború után nagy szegénységben éltünk, de csodálatos ünnepeink voltak.  

Alojzia több művészkör tagja, és éppen január ötödikén kap majd díjat az egyiktől, a Krúdy Gyula Irodalmi Körtől.   

– Az első emlékezetes karácsony…? A második világháború után majdnem éhen halt a család, mert nagyapám huszár századparancsnokként szolgált, és persze nem kaptunk utána nyugdíjat és semmit. Anyám csodálatos festőművész volt, gyönyörűen rajzolt: amikor elküldtem a Krúdy-kör elnökének, az visszaírt, hogy te Lujzi, ez csodálatos, hogy ezt ceruzával rajtolta, ez valami csoda! Amikor férjhez mentem, azt kértem az édesanyámtól ajándékba, hogy rajzolja le a kedvenc íróimat, zeneszerzőimet. Így született újjá a papíron Verdi, Gárdonyi, Petőfi, Móricz, József Attila. Az összes, akit én szerettem és szeretek.  

Az egykori dinnyési kúria udvarán már énekelnek, bizonyára várják az idős költőnőt is, aki azért még beszél Székely Mihályról, akit Alojzia honvédtiszt nagyapja fedezett fel vélhetően a kaszinói dalárdák során, aztán a többi huszártiszttel együtt segített tovább a hírnév felé.  

– Összeadták a pénzt, ők taníttatták, a tisztek. Aztán jött a háború, Székely Mihály zsidóként veszélybe került, de nagyapámék segítették, hogy túlélje a borzalmakat, amit ő viszonzott is később. Ha rajta múlott volna, biztosan bekerülök a balettintézetbe, de mint mondtam, már túl nagylány voltam, amikor jelentkeztem.   

Székely Mihályt, a kétszeres Kossuth-díjas operaénekest sokan elfelejtették már. A legenda szerint Bartók az ő hangjához igazította legsikeresebb operáját, a Kékszakállú herceg várát. Székely pályafutása üstökösként ívelt felfelé, nagy sikerrel szerepelt az Egyesült Államok és Európa legtöbb országában is. Igazi sztár volt a maga idejében.   

– A háború után nagyapám a nagy szegénységben karácsonykor elment Székely Mihályhoz, és kért nekünk játékokat: ketten voltunk az unokák, én és az unokaöcsém. Én minden évben egy kis ridikült kaptam, összesen aztán három ridikült, azokkal szaladgáltam nagy büszkén, erre jól emlékszem. És egy hatalmas ebédlőasztalra a szobában. Egy nagy szoba volt, és mi gyerekek az asztal alatt ültünk, miközben a felnőttek fent beszélgettek, kártyáztak. Aztán amikor nagyobb lettem, 16 évesen megkaptam az első rúzsomat, amit Moulin Rouge-nak neveztem el, és egyszer beesett az ágy mögé. Sokáig kiáltoztam, hogy vegyük ki az én Moulin Rouge-mat! Jó ideig nem találtuk, de aztán meglett. 

A dinnyési templomkertben felcsendül a karácsonyi ének, az ég sötét leplet ölt, a csillagszórók boldog gyermekarcokat világítanak meg. Közel az idő.