Bányatelepen minden megvolt, ami egy boldog gyermekkorhoz kellett

Az egykori gánt-bányatelepi gyerekek tíz évvel ezelőtt kezdtek rendszeresen találkozni egymással, hogy együtt emlékezzenek a bauxitbányára és az ott dolgozókra, ugyanakkor céljuk, hogy ne csak megőrizzék, hanem tovább is adják a bányászcsaládokban kapott értékeket. Az összejöveteleken persze minden alkalommal előkerülnek a régi történetek, a gyerekkori emlékek is. A legutóbbi találkozón Nokta Jánossal, testvérével, Károsi Tiborné Nokta Erzsébettel és Horváth Csabáné Györgyivel beszélgettünk. A Nokta-család hat gyereke közül a három kisebb már Bányatelepen született. Rokkant édesapjuk csilléket húzó Muki mozdonyt vezetett a bányában, lábamputációját követően a kútházban lett szivattyúkezelő. Horváth Csabáné édesapja a raktárakat kezelte, édesanyja szintén a bányában volt pénztáros. Györgyikének aztán a férje is bányatelepi lett. 

- A bányának köszönhetően csodás gyerekkorunk volt. Nem csak az 50-es évek viszonyai között, de talán még ma is boldog lenne az, aki olyan helyen nőhetne fel, mint mi annak idején. Mindenünk megvolt, amit csak szerettünk volna: tenisz-, és tekepálya, strand, mozi, kultúrház. Ezek mind ritkaságszámba mentek egy akkora helyen, mint Bányatelep, ahol talán 50 család lakott – vágott mindjárt a közepébe Horváth Csabáné, aki azt is elmesélte, ritkaságszámba ment az is, hogy a házak nagy részében volt folyóvíz és külön fürdőszoba. Azokban a lakásokban viszont, ahol nem volt bevezetve a víz, káddal és zuhanyzóval felszerelt központi fürdő állt a lakók rendelkezésére. 

- Saját orvosi rendelőnk is volt, meg óvodánk és iskolánk is, igaz csak alsós osztályokkal. Utána Gántra hordtak be minket tanulni, természetesen a bánya buszával. Az iskola egyik terme vasárnaponként templomként működött, egy harmonikaajtó takarta az oltárt. Gántról járt át a pap. Karácsonykor még éjféli misét is tartottunk – mesélte Károsi Tiborné, akinek édesanyja mosta a helyi futballcsapat szerelését mérkőzések után. Merthogy saját focicsapata is volt a bányatelepieknek. 

A jólét egyértelműen a bauxitbányának volt köszönhető, ami különösen az 50-es években „dübörgött”, 15 alkalommal Élüzem címet is nyert, ami akkoriban komoly erkölcsi és anyagi megbecsüléssel járt. Ezért aztán nem csak a környékről jöttek előszeretettel dolgozni, de az ország távolabbi pontjairól is. A telepen a házak mindegyike – egyetlen kivétellel – szolgálati lakás volt. A bányász-házakban hat, szoba-konyhás lakás állt, közös fürdőszobahasználattal. A padlás és a pince is a spájzból nyílt. Természetesen a magasabb pozícióban lévők tágasabb, jobban felszerelt, a kor mércéjével mérve luxus otthonokat kaptak. Az üzemi konyhán fillérekért ehetett az egész család. A „kultúrban” – ahol még televízió is volt - minden ünnepet megtartottak az anyák napjától a Mikulás ünnepségekig és a bálokig bezárólag. A legnagyobb persze a bányásznap volt. Szép emlékeket idéz ma is mind.

- Akkor talán nem is tudtuk, milyen jól élünk, hiszen nem volt rálátásunk arra, máshol milyen volt az élet. Meg hát gyerekfejjel az ember azt veszi természetesnek, amiben felnő – mondta Nokta János. – A bánya az életünk része volt, ma sem tudom végighallgatni a bányászhimnuszt sírás nélkül – tette hozzá Horváth Csabáné. 

Ám, ahogy mondani szoktuk: semmi sem tart örökké. Az 1960-as évek elején felszámolták a Gánti Bányaüzem telephelyeit, 1962 után a régi Gánt-Bodajk kisvasutat is megszüntették, a sínpályát felszedték. A mintegy 50 bányatelepi család néhánya helyben maradt és az egykori „VIP” épületek egyikében létesített állami szociális otthonban dolgozott tovább, ám a többség új munkahelyet keresett és elköltözött. Emléküket ma az egykori gyerekek által ültetett mandulafák őrzik Újtelepen.