A szabadbattyáni buszbalesetnél másodpercek alatt kellett jó döntést hoznia Laskó Gábornak

A Belügyminisztériumban, az elismerés átadásakor hangsúlyozták, hogy a beavatkozás kezdetén olyan taktikát alkalmazott, ami lehetővé tette az utasok gyors kimenekítését. Hogyan áll neki egy ilyen feladatnak? 

– Riasztáskor megkapjuk az alapvető információkat, így nyilvánvalóan kialakul a fejben egy terv, ám sokszor megtörténik, hogy a kapott adatok nagyon eltérnek attól a valóságtól, amit a kiérkezés pillanatában látunk, illetve ami a teljes felderítés során kiderül. Ennek megfelelően van, hogy az elsődlegesen meghatározott feladatokat folytatjuk, de az is megtörténhet, hogy teljesen más dolgokat kell elvégezni, hogy minél teljes körűbb legyen a beavatkozás. A vezetőn ilyenkor sok múlik, hiszen néha másodpercek alatt kell megfelelően átgondolt döntéseket hozni. Ő határozza meg a fő csapásirányt, majd kiadja az utasításokat. A beavatkozások parancsuralmi rendszerben zajlanak, vagyis, ha a vezető azt mondja, hogy ide kérünk egy sugarat, akkor az állomány oda szereli. Részletesebb kommunikációra nem igazán van mód és lehetőség. Nyilván, hogyha az egység szerint az a sugár létráról, vagy egy másik irányból jobb lenne, azt jelzik felénk, hiszen ők vannak ott az adott helyszínen. A beavatkozási taktika meghatározása döntő jelentőségű, ám egy ilyen jól sikerült beavatkozásnak csupán a kezdőlökése, a többi feladatban értelemszerűen a végrehajtói állománynak van nagyobb szerepe. 

Az augusztusi tragédia során mi volt a feladat, milyen helyszín várt önökre? 

– Kiérkezésünkkor egy összeroncsolódott buszt találtunk, benne tizennégy sérült személlyel, akik a jármű foglyai voltak. Az azonnal látható volt, hogy a mentéshez feszítővágó berendezésekre van szükség, a busz hátuljánál éppúgy, mint annak összeroncsolódott elejénél. Az akkumulátoros tűzoltóeszközök terén nagy fejlődés történt a közelmúltban. Az első ilyen eszközt, pont egy feszítővágót, pár nappal a balesetet megelőzően vehettük át. Gyors döntést követően úgy határoztuk meg a taktikát, hogy az akkumulátoros feszítővágó berendezésekkel a busz belsejéből kezdjük meg a beavatkozást, míg a klasszikus, robbanómotoros berendezésekkel a busz külső oldalán dolgozunk. Az utánunk kiérkező másik egységgel két irányból kezdtük meg a beavatkozást, és 21 perc alatt sikerült kimenteni az összes sérültet. A történethez hozzátartozik, hogy levonták az egyik autónkat, és így az egyik kiérkező fecskendő valójában egy vízszállító volt, amire alaphelyzetben nincs málházva feszítővágó, de mi éppen azon a reggelen feltettük rá, hátha mégis kell. 

Hogyan írná le egy ilyen mentés lelki oldalát, akár tűzoltó, akár sérült oldaláról nézve? Ki hogyan dolgozza ezt fel? 

– A mentendő személyek igénye is befolyásolja a mentés sikerét, illetve összetettségét. Van, aki igényli, hogy fogják a kezét, amíg kivágjuk. Van, akinek fontos a folyamatos kommunikáció, és sajnos olyan is előfordul, hogy a sérült személy olyan sokkos állapotban kerül, hogy le kell fogni, mert képes kárt tenni magában és a körülötte lévő emberekben. Mindenki máshogy éli meg és máshogy dolgozza fel a traumát. Persze az is számít, hogy ki, milyen sérüléseket szenved. A buszon az egyik hölgy rúgkapált és ütött mindenkit mentés közben, és úgy, hogy közben nem is tehetett róla. Mint utólag kiderült, olyan fejsérülései voltak, hogy már nem tudta kontrollálni a saját gondolatait és cselekedeteit. Szűk 21 perc alatt kimentettünk mindenkit a busz elejének feltárásával, valamint a hátulján vágott menekülési útvonalnak köszönhetően. Ám a gyors beavatkozás ellenére az említett hölgy elhuny a kimentését követően. 

Hogy mi, tűzoltók hogyan dolgozzuk fel, az éppolyan változó, mint a sérültek esetében. A szóban forgó balesetnél a helyszínen váltott le minket az utánunk következő műszak, és már a tűzoltóság felé haladva is sokat beszélgettünk arról, hogy ki hogyan látta, illetve élte meg az esetet. Aztán letettük a szolgálatot, és elindultunk hazafelé, de bementünk egy benzinkútra egy kávéra, és még bő negyed­órát beszélgettünk az esetről. A két brigád egymással szemben dolgozott, így más benyomások értek minket, más emberekkel találkoztunk, más tapasztalatokat szereztünk, és ezeket az „élményeket” kicseréltük. Van, aki inkább otthon a családjának, a párjának beszél ezekről a dolgokról, de olyan is akad, aki hónapok múltán is újra szóba hozza bent a munkahelyen a megrázóbb eseményeket.

Pintér Sándor belügyminiszter ajándékot és díszparancsot adott önnek a Rendészeti Tehetségmenedzsment Programban nyújtott kimagasló szolgálati tevékenysége elismeréséül, ám a buszbaleset mentéséért ennél magasabb elismerést is kapott. Mitől volt ez másabb, mint a többi feladata?

– Bátorság érdemjelet kaptam az elsődleges beavatkozás irányvonalának meghatározá­sáért, illetve mert felismertem az akkumulátoros feszítővágó berendezések adta lehetőségeket, és azokat ki is tudtuk aknázni. Emellett nemcsak a kimentés módja volt újszerű, hanem az is, hogy szokatlanul sok sérültről, illetve elhunytról volt szó, akiket hamar kimentettünk. Ez egy olyan nagy volumenű kár­eset volt, ami az ember karrierje során talán csak egyszer fordul elő. Persze az utolsó bajba jutott kiemelésénél a munkánk nem ér véget, hiszen segítünk a mentőknek, kézről kézre adva akár a hordágyakat, vagy éppen az elsősegélynyújtás eszközeit hozzuk-visszük, sokszor a helyszínt biztosító rendőrökkel együtt.