A paraszti kultúra tisztelője – És megszületett a süvítő és igazságtalan „kulák” kifejezés

A magyarok történelme soha nem kap olyan hangsúlyt, mint a nagy és gazdag népeké. Többet tudunk az angol királyokról, mint a magyarokéiról, s a háborúk győztesei írják egyébként is a történelmet, az ő szájuk íze szerint. A mögöttünk hagyott száz esztendő sok fehér foltot rejt, mert az elhallgatás és elhallgattatás ide vezetett. Nincsenek milliárdos költségvetésű filmjeink, mesélnünk kell gyermekeinknek, hogy ne merüljön a feledés homályába, s ne süppedjen a közöny tengerébe, mi mindent éltünk át.

Egy dinamikus fiatal nő, Szegedi Mónika úgy gondolta, neki van tennivalója az emlékezéssel, s személy szerint szólni akar róla 2021-ben, hogy mi történt Bicskén az 1950-es években. Hályogkovács módjára nekiállt kutatni, keresni, visszaemlékezéseket összeszedegetni. Nem paraszti családból származik, hangsúlyozza az alcsútdobozi születésű Bicskén élő laboráns, gyógypedagógiai asszisztens foglalkozású, huszonéves Mónika, de azt tudja, hogy neki fontos és imponáló az az értékrend, amelyet erről az osztályról, társadalmi rétegről megtudott. „Fellobbant a nagy igazságérzete”, mondta, amikor először látott képkockákat a Duna Tv-ben a parasztság meghurcoltatásáról, a kulák-megbélyegzés eseményeiről, s nekivágott. Elsősorban neki köszönhető, hogy a Bicskei Egységes Művelődési Központ és Könyvtár, valamint a Nemzeti Emlékezet Bizottsága szervezésében tartalmas előadások hangzottak el a Bicskei Kultúrkúriában Sorsfordítás – A paraszti társadalom felszámolása címmel az egyik forró júniusi délutánon.

A parasztság 1945 utáni szétzilálása, a „mezőgazdaság kollektivizálása” másként fest a korabeli filmhíradókban, mint volt a valóságban. Az 1970–80-as években az eredményes, államilag preferált termelőszövetkezetek és állami gazdaságok előtti két, két és fél évtizedben könnyek és fájdalom övezték a „modernizációs folyamatot”, ami úgyis lezajlott volna, de nem így. Az államszocializmus alatt erőszakkal verték szét a magyar vidéket, s megszületett egy süvítő jelentésű szó: kulák! Az igyekvő, szorgos, önmagát nem kímélő, kisebb-nagyobb földdel (vagy még azzal sem) bíró gazda és családja kapta meg e bélyeget, gyermekeivel egyetemben. 1950. június 23-án pedig tízezer embert űztek el otthonukból, elhelyezvén őket a Hortobágyon kialakított tizenkét munkatáborban – tanyákon, ólakban, istállókban, hodályokban.

Szegedi Mónika először a Fejér Megyei Levéltárhoz fordult, majd Máté János bicskei református lelkészhez kopogtatott be, hogy merre is induljon, visszaemlékezőket keresvén Bicskén. Könnyes mosollyal nyugtázzuk, a nagytiszteletű úr „hirdetést” tett közzé: „Aki kuláküldözésben részesült, jelentkezzen a lelkészi hivatalban!” kéréssel. S egyszer csak jelentkeztek. Pálffy Gyula kádár, Kovács Gyula kereskedő, Komlós Lajos, Nagy László, Nagy Lajos gazdák és a többiek leszármazottai jelentek meg, majd mesélték el Szegedi Mónikának igaz históriájukat – már amit tudtak, hiszen beszélni sem volt szabad évtizedekig a történtekről!

A bicskei emlékdélutánon Galambos István, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága Hivatalának kutatója idézte meg a korszakot, a megjelentek között a meghurcoltak utódai hallgatták csöndes megrendüléssel az előadásokat. Virtuális kiállítás is született, ami megtekinthető a Kultúrkúriában. A szegedi Mari Albertné Vecsernyés Aranka a kislányként átélt élményeit osztotta meg Út a semmibe címmel, a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete elnökeként. Máté János Egyházüldözés a kommunizmusban címmel a bicskei vonatkozásokat idézte, s természetesen Szegedi Mónika is bemutatkozott személyes indíttatású, tisztelgő előadásával. „Elvitték, majd megjön, jók legyetek…” – így kezdte mondandóját. Könyvet készül írni, mert úgy véli, az ő generációjának meg kell tennie azt, amit az események elszenvedőinek megtiltottak. Az emlékezet életben tartását.