Siratják Gulyás Antalné Ágnest a csángók is

A Gulyás házaspár neve fogalommá vált Székesfehérváron s Fejér megyében, sokoldalúságuk, fontos ügyek képviselete miatt ismerték el és szerették annyian őket. A tabajdi születésű férj, Antal és az Ercsibe való feleség, Ágnes Dunaújvárosban ismerkedtek meg, pedagógusként fonódott egybe életük és szakmai életútjuk, 1973-tól Székesfehérváron éltek. Házasságuk lehetne magánügyük, de nem túlzás az állítás, hogy ők házaspárként, egymást erősítve, kiegészítve kétszeres erővel szolgálták a hazaszeretet, a honi és a határon túli magyarság és a népművészet ügyét.

Egy időben mindketten iskolai vezetők voltak, Gulyás Antal a Vörösmarty, Gulyás Antalné az Ybl Miklós Általános Iskola igazgatója volt, támogatták egymást hivatásukban is. Ágnes magyartanárként szegődött a népművészet és a népi iparművészet művelőjévé, oktatójává. A Fe­jér Megyei Művelődési Központban a nyolcadik általánost elvégzett gyerekeknek szerveztek csipkeverő- és fazekasmesterség-oktatást, amelyben Ágnes oroszlánrészt vállalt. Különleges kezdeményezés volt ez a 90-es években, s Ágnes hitt benne, hogy az elfeledettnek ítélt tradíciók feléleszthetők. „Ha csinálok valamit, akkor az jó legyen!” – ez volt a szavajárása, s bizonyította is. Kitanulta a szövést, a sajátos erdélyi festékes készítését is magas fokon művelte, takácsként vásznat szőtt. Egyik alapítója volt a Székesfehérvári Kézművesek Egyesületének, gyapjúszövő szakkört vezetett, férjével közösen fáradoztak a Rác utcai kézművesház megteremtésén. Antal esztergált, faragott, tárogatózott, egyszóval közös utat jártak.

Nyugdíjba vonulásukkal nem szakadt meg az aktivitásuk, ők „elfelejtettek” lelassulni és megöregedni – külsőleg, szellemileg fiatalok maradtak. Nem titok, Ágnes 1941-ben született, férje csak egy évvel volt idősebb nála, akik ismerték őket, szinte hitetlenkedtek életkoruk miatt, nem látszott rajtuk. Ágnes örök mosolygása, kedves pergő beszéde másokat is lelkesített. Egyetlen fiukat felnevelték, unokáik életvidám nagyszüleikre mindig számíthattak.

Tíz éve kérte fel őket a fehérvári önkormányzat egy nemzetközi néprajzos táborban való részvételre, ahol önkéntesként vettek részt, s itt ismerkedtek meg Nyisztor Ilonával, a csángó népdalénekessel, a moldvai magyar közösség szellemi vezetőjével. A barátság örök lett. Ilona azt kérdezte később tőlük a telefonban: „Jöttök-e minálunk?”, s Ágnes és Antal felkerekedtek, autójukkal megtették a Pusztináig vezető 1250 kilométert. Tanították a csángó gyerekeket magyar nyelvre, kézművességre évről évre Csángóföldön. Mások is csatlakoztak hozzájuk, missziót teljesítettek maroknyian ott, Ágnes, a fehérvári magyartanár és népművész szőni tanította a csángó fiatalasszonyokat. Tavaly is készült nagyon, a járvány akadályozta meg az utazásban, most pedig gyógyíthatatlan betegség állította meg az örök fiatal és tevékeny asszonyt, feleséget, édesanyát és nagymamát küldetésében. Siratja a családja, a barátok, s messzi földön a csángó magyar gyermekek is könnyet hullatnak Ágnesért, akit visszavártak még. A búcsú nagyon fájdalmas.