László István otthonról hazaérkezett – A szerelem hozta Fehérvárra

A fent említett név sokak fülében ismerősen csenghet. László István évtizedeken át tanított Székesfehérváron: a Hunyadiban és az I. István Szakközépiskolában is arra törekedett, hogy tudását átadja a következő generációnak. Egy éve nyugdíjba vonult, regényt is írt, melyben saját élete is megjelenik. A kötet kiadását a Lánczos-Szekfű Ösztöndíjjal támogatta a város alapítványa. No, de ne szaladjunk ennyire előre az időben!

– Van nekem egy erdélyi múltam. Az oktatást már ott elkezdtem. Nagyváradon először tanító bácsi voltam, később elvégeztem az egyetemet filozófia–történelem szakon, ami akkor a közgazdaságtant is jelentette. 1989. július 31-én átszöktem Magyarországra, augusztus 1-jén már tanár voltam Szarvason. Fantasztikus történet, fantasztikus emberekkel találkoztam. Ott tanítottam hat évet, aztán Fehérváron nősültem.

Így kerültem az akkori I. István Szakközépiskolába, ahol később igazgatóhelyettes lettem, kulturális dolgokkal foglalkoztam. Az iskolák összevonása után átkerültem a Hunyadiba tagintézmény-vezetőnek. Később igazgatóhelyettesként és gyakorlati oktatásvezetőként dolgoztam a nyugdíjazásomig, azaz tavalyig – mesélt pedagógusi pályájáról László István, akit a szerelem hozott a megyeszékhelyre.

Amikor először jöttem ide meglátogatni a leendő páromat, gondoltam, körülnézek iskolaügyben is.

Akkor már nagyjából biztos volt, hogy szükség lesz itt valami munkalehetőségre. Elmentem az akkori Oktatási Hivatalba. A vezető mondta, hogy az I. Istvánban van egy történelemtanári állás. Fel is vettek. Hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakult az életem. Elégedetten vonultam nyugdíjba, mindig azzal foglalkoztam, amit szerettem csinálni – fogalmazott a nyugalmazott pedagógus, akihez munkája során közel állt a kultúra, a programszervezés.

– Kalotaszegi születésű lévén az emberben van egy ilyen „beütés”. Úgy szoktam fogalmazni, az anyatejjel szívjuk magunkba a szépet, a hagyományokat, a kultúrát. Bárhova sodort az élet, ez mindig előjött. Alapvetően a kalotaszegiség az, ami ebbe az irányba determinálja az embert, ott ragad rá ez a sok szépség, amit később is igyekeztem felfedezni – emlékezett László István. – 1955ben születtem, a mi vidékünkön akkor még a régi világ volt.

A tsz-ek később alakultak meg. A mi falunkban, Türén még úgy éltek, mint a régi falusiak. Felépült egy csodálatos kultúra a maga hagyományaival, szokásaival, gesztusaival, életmódjával. Én ebbe beleszülettem. Minden vallási ünnepen muzsikusokat fogadtak, a falu apraja-nagyja ott volt a kultúrházban, három napig tartott a mulatság. Kisgyerekként összekapaszkodtunk, és néztük, a nagyok hogyan figuráznak. Fantasztikus világ volt, nagyon szerettem.

Amikor később Kolozsvárra kerültem a tanítóképzőbe, akkor eszméltem rá, mennyire egyedi, mennyire csodálatos az én kis kalotaszegi világom a maga gyönyörű viseleteivel, szokásaival. Írásaiban felidézi a régi erdélyi rendszert, annak minden előnyével és hátrányával. A történetek egy része az ottani falusi ember és a rendszer lelkét tükrözi. Egy másik vonulat a diktatúra éveit foglalja össze, a szökés gondolatával és kivitelezésével együtt.

– Többek között azért szöktem Magyarországra 1989 nyarán, mert az iskolában, ahol dolgoztam, egy értekezleten nyíltan kimondták: ne beszéljünk többé magyarul a tanáriban és a folyosókon – csak bent a tanórákon –, mert nem mindenki érti ezt a nyelvet, s ez sérti a többséget – emlékezett. – Úgy jöttem Magyarországra, mint aki otthonról hazajön.

Hálás vagyok, hogy egy ilyen időszakban éltem

Megismertem a föld alapú parasztvilágot, a tsz-ek világát is átélhettem, a szocialista diktatúrát is megismerhettem, a kemény diktatúrát, ami odaát volt jellemző. Megélhettem a rendszerváltást is, és láthatom, hogyan alakul ki egy új világ a maga szépségeivel és ellentmondásaival együtt. A kötet címe – Határvonalon – szimbolikusan az én életemet is jelenti.