Összefogtunk, hátha megleljük a földi maradványokat a velencei katonasírnál

Ezek a napok még csak nem is idézik a régi teleket. Jóval felette járunk a fagypontnak, így amire készülünk, annak sikerére jó esély van. Velencét a pusztaszabolcsi úton hagyom el, aztán úgy 5–6 kilométer megtétele után pillantom meg Nagy György barátom terepjáróját egy jobbra vezető bekötő úton. Átülök hozzá, és jól teszem, mert amint a földje felé haladunk, egyre több kátyú pettyezi előttünk az aszfaltos utat.

– Már egy jó ideje készültem arra, hogy teszek valamit ezzel a katonasírral, hiszen tulajdonosként érzem ennek a felelősségét – mondja, miközben a helyszín felé autózunk.

– Már értesítettem azokat, akiket kellett, és idővel méltó emlékhelyet tervezek kialakítani itt. Hiszen a halott katona nem ellenség többé – teszi hozzá barátom.

Az út visszakanyarodik a Velencei-tó irányába, majd az út szélén, a felszántott földterület határán érünk oda, ahol egy korhadt feszület jelezte a katona sírját. A kereszten ott van olvashatóan a neve, születésének és halálának évszáma. De hiába ásunk le nagyjából egy– másfél méterre, nincs nyoma földi maradványoknak. Annak pedig kevés az esélye, hogy annak idején mélyebbre temették volna a katonákat, hiszen ezrével hevertek szerteszét, főleg errefelé, a Margit-vonalon, amely szovjet-orosz előretörés, majd német ellentámadások helyszíne volt. Nekem az is eszembe jut, hogy amikor művelni kezdték a földet, talán az akkori tulajdonos érthető kegyeleti okokból odébb vitte a keresztet a mezőgazdasági gépek útjából, így azonban a földi maradványok bárhol lehetnek körülöttünk, nagyjából tízméteres körben.

– Valaki azonban visszajárt a sírhoz, másként nem maradt volna ennyi sem belőle – mondja Nagy György. – Szeretném, ha jelentkezne, tőle talán többet is megtudhatunk.

Ernszt Olivér a fővárosban taxizik, de szabadidejében múltunk emlékeit kutatja. Ezúttal ő segített, hogy biztonságos körülmények között dolgozhassunk a helyszínen, hiszen bárhol lehet fel nem robbant gránát, tüzérségi lövedék vagy fegyver. A katona nevét megtaláltuk a fejfán: Nagy György azóta szépen megtisztította a fémlapot, így aztán jól olvasható a felirat. Szebenyi István nézett utána, és megtalálta a katona adatait. A ő neve ismerős lehet olvasóink előtt, mert annak idején ő volt az, aki rábukkant a móri mészárlás során használt fegyverekre.

A névről már több mint sejthető volt, hogy nem orosz nemzetiségű katonáról van szó, ami be is bizonyosodott: Csubuhcsán Szergej szláv szokás szerint az apja nevét is viselte, ez a harmadik neve volt a Szaakovics. Örményországban született 1915-ben, az Idzseváni járásban, egy Enokovas nevű faluban. Behívásának idejét is tudjuk: 1942. április 4-én sorozták be a Vörös Hadseregbe, a Kimisszárovi Járási Katonai Bizottság elé, véletlenül éppen azon a napon, mint amit később évtizedekig felszabadításként ünnepeltettek velünk.

Szergej katonaként először Grúzia fővárosába, Tbiliszibe került, de azt, hogy azután merre harcolhatott, csak hosszabb kutatás után lehetne kideríteni. Az adatlap utolsó szolgálati helyének a 151-es századot jelöli meg, amelynek elesett katonáit Magyarország területén a Pilisben, Budapesten, Solton, „Kiskun”-ban (nyilván Kiskunfélegyháza vagy Kiskunmajsa lehet) és Székesfehérvár körzetében temették el. Ebből arra lehet következtetni, hogy Szergej is ezeken a vidékeken harcolhatott, amíg aztán 1945. február 2-án – már őrmesteri rendfokozatban harcolva – utolérte a katonavégzet.

Milyen körülmények között történhetett ez meg? Fejér megyére a pokol szállt alá azokban a napokban. A megyét a második világháború harcai 1944. november 25-én, Ercsi környékén érték el, amikor a támadók átmenetileg sikeresen átkeltek a Dunán. A harcok egészen 1945. március 26-ig tomboltak Fejérben, amikor a maradék német erők kitörést végrehajtva elhagyták a megyét, amely addigra már egyetlen temetővé és romhalmazzá változott. Január 27-én indultak meg a Velencei-tótól délre, nyugat felé azok a szovjet csapásmérő erők, amelyek elől a német SS páncélos hadtestek február 4-ig Dinnyésig húzódtak vissza, de közben iszonyú veszteségeket okoztak a támadóknak.

Vélhetően ezeknek a harcoknak eshetett áldozatul február 2-án a harmincesztendős őrmester is. Béke vele!