Ami összefűz és megtart: doni hősökre emlékeztünk

Az életünket pergető esztendők ritmusához hozzátartozik, hogy november hónapja emlékezéssel kezdődik. Felkeressük a sírokat, szeretteink közeli és távoli nyughelyét, s azokat virágokkal, koszorúkkal díszítjük fel. A sírban nyugvókért pedig imádságot mondunk, rájuk gondolunk a természet e késői óráján.

– Kössön össze velük a szeretet, amely erősebb minden másnál, amely ellenáll a halál látszatra mindent elszakító kötelékének is! Mert összefűz bennünket és megtart erejével – mondta homíliájában nem sokkal a Mészeg-hegyi kápolna őszi naplementéje előtt Spányi Antal, a Székesfehérvári Egyházmegye püspöke. – Amikor halottainkra emlékezünk, világosan kell látnunk: az élethez hozzátartozik az is, hogy áldozatot kell hoznunk. Mert áldozathozatal nélkül nincs mennyei élet. Áldozatot kell hoznia mindenkinek, akinek vannak céljai, aki az életben el akar érni valamit. Mert annak tudnia kell lemondani, muszáj összeszedettséget vállalnia, döntésre jutnia azért, amit meg kell tennie, hogy a céljait elérje.

Spányi Antal megyés püspök arra emlékeztetett, hogy minél nemesebb a cél, annál nagyobb az áldozat.

– Katonáink, akik életüket áldozták nemzetünkért, akik feláldozták magukat a haza védelmében, valamilyen szent célt, szent eszmét láttak maguk előtt. Látták családtagjaikat, szeretteiket, látták otthonukat, férjüket, lakókörnyezetüket, látták a hozzájuk tartozó temetőket és benne a halottaikat.

A szentbeszéd tanítása szerint ők úgy gondolták – éppen gyermekeik holnapjáért, az országért, amelynek alapjait Szent István tette le, és a jövőért, amelyért az államalapító király hazánkat felajánlotta a Szűzanya oltalmába –, hogy ha a sors úgy hozza, vállalni kell akár a halál áldozatát is.

– Akik így adták életüket, a legtöbbet áldozták fel mindannyiunkért, s azokra tisztelettel kell hogy nézzünk, nekik tisztelettel kell hogy tartozzunk. Hódolattal kell gondolnunk rájuk és fejet hajtanunk emlékük előtt, tudva azt, hogy ők voltak azok, akik mindent odaadtak a mi jövőnkért. Adja az Úr, hogy akik e népnek és nemzetnek a jövőjét szolgálták, sajátos módon leljék meg az örök életet. Hiszen Krisztus odaadta a saját életét azért, hogy megváltson bennünket, s miként feltámadt a halálból, megígérte, hogy akik őt követik, vele együtt feltámadnak és eljutnak a Mennyország boldogságába – folytatta szent­beszédét a megyés püspök.

S arra intette a Don-kanyar Emlékkápolna köré gyűlt emlékezőket, legyen kötelesség emlékezni a hősökre.

– Felemelő, megtisztító, katarzist adó érzés a róluk való gondolat. Példájukból tanuljuk meg, mi a hazaszeretet, mit jelent a nemzet becsülete és tisztessége. Nemzetünknek önbecsülését őriznünk és ápolnunk kell, és akitől e gondolat bármilyen indíttatásból fogva is távol esik, azt nekünk kell valamiként rávezessük erre, s életünk példájával kell őt ezzel gazdagítani.

Nem először hangzott el a Pákozd–Sukoró határában annak idején elsőként épült doni kápolna előterében, hogy egy népnek csak úgy van jövője, egy ország csak úgy lehet szilárd, ha mindig születnek olyan fiai, akik akár az életüket is képesek érte feláldozni.

– Köszönjük Istennek a hősöket, tőle kérünk számukra mennyországi boldogságot, s kérjük számunkra is mindezt a kegyelmet, amire szükségük van! – zárta homíliáját Spányi Antal székesfehérvári megyés püspök.