Nagyüzemi szinten gyógyított – Gyémántdiplomát vett át Takács Rudolf állatorvos

– Az aranydiploma átadásán még nagyjából az évfolyam fele, mintegy 30 fő volt jelen. A mostani ünnepségre már csak 16 ember jelezte a részvételét, végül nyolcan vettük át a gyémántdiplomát. Furcsa szembesülés volt ez számomra a saját korommal is – nevetett Takács Rudolf.

Kora ellenére azonban ma is jó kedélyű és aktív életet él. Bár, ahogy mondta, a térde már nem a régi, ezért inkább autóval közlekedik. Ezt a problémát annak a számlájára írja, hogy fiatal korában a Budapest Honvédban és a Spartacusban sportolt: kézilabda­kapus volt. Többször sérült, és a térdét porcleválás miatt műtötték is. Amúgy meg a Takácsok között nem ritka a rossz térd, tette még hozzá. A sport abbamaradt, amikor választani kellett a tanulás és a kézilabda között az egyetemi évek alatt. Hiába volt ifjúsági válogatott is, végül úgy döntött, inkább alacsonyabb osztályban folytatja, majd a diploma átvételét követően végleg befejezte a kézilabdát.

– Pesti gyerek vagyok, bár a gyökereim vidékre nyúlnak. A család az I. világháborút követő nehéz években költözött a fővárosba. Nagyapám villamosvezető lett, sokat jártam vele, és nagyon élveztem, hogy én csengethettem. Viszont a rokonok egy része továbbra is vidéken maradt, rendszeresen jártam hozzájuk is. Ott aztán rendre befogtak a napi munkába is, ha kellett. Talán innen jött az állatok szeretete – mesélte Takács Rudolf.

Amikor eljött a továbbtanulás ideje, két vasat is tartott a tűzben, és nemcsak az állatorvosira, de az orvosira is felvették. Ő azonban előbbit választotta, hiszen ez volt a szíve vágya. A tanulmányait simán végezte, leszámítva azt a félévet, amit az ’56-os események – ezekben nem vett részt – miatt ki kellett hagyni. A diplomáját 1960-ban vette kézhez, majd bevonultatták sorkatonának.

– Állatorvosként kaptunk egy három hónapos gyorsképzést a humán vonalra, majd katonaorvosként osztottak be minket. Én Ercsibe kerültem az utászalakulathoz, ahol szinte mindennaposak voltak a sérülések. Volt egy felettes főorvosom, de mivel szerette az italt, sokszor nekem kellett helyette helytállnom. A legrosszabb emlékem, amikor egy karácsonykor az egyik kiskatona szándékosan mellbe lőtte magát. A mentőben, útban a pesti kórház felé elvesztette az eszméletét, de szerencsére sikerült visszahoznom. No, kaptam tőle hideget-meleget, kiabált velem, hogy hagyjam meghalni – idézte fel az állatorvos.

Az állatokkal ilyen gond nincs, de emiatt gyógyítani is nehezebb, hiszen nem tudják elmondani, mi fáj.

– Az igaz, de látszik rajtuk, ahogy az emberre néznek. Még a legvadabb kutyák is hagyják magukat gyógyítani. A lovak pedig különösen odavannak, de a szemükkel szinte mondják, mi a baj – magyarázta.

Na de vissza a karrierhez! Egyetem után Bicskére került az állami gazdaságba. A hozzá tartozó hatalmas területet lovas fogattal és motorral járta mindennap. Néhány év múlva aztán kinevezték a gazdaság főállatorvosává, így még nagyobb terület és a gyógyítás mellett sok egyéb feladat is várt rá. 1969-ben került a Csákvári Állami Gazdasághoz és költözött családostul Csákvárra abba a házba, ahol most is él. Néhány évvel később a bicskei gazdaságot is Csákvárhoz csatolták, így naponta már 70-80 kilométert kellett megtennie, hogy végiglátogassa az állományokat. Akkor már persze autóval.

Az évek során rengeteget dolgozott szarvasmarhákkal, sertésekkel, birkákkal, lo­vakkal, de nem csak hozzájuk ért. – Mivel az ötvenes években más képzés folyt az állatorvosin, mint manapság, én még univerzális állatorvos vagyok. A hüllőket leszámítva szinte minden állathoz értek. Viszont a technikára már nem költök, ultrahangos készülékem sincs – tette hozzá Takács Rudolf, aki még ma is aktív: ő gondozza a csákvári gidrán ménes 43 lovát. De szívesen teszi. Egyfelől a lovak a kedvencei, másfelől, ha még egyszer választania kellene, ismét az állatorvosira jelentkezne.