A II. világháború legendás páncélosparancsnokának sírját készül felkutatni Fülöp Attila

– A millenniumi ünnepi esztendőben, 1938-ban adták ki ezt az 5 pengőst – mutatja Fülöp Attila a fényképezőgépnek a csillogó érmét, amelyet érkezésünkre megtisztított. – Ötfélét készítettek belőle összesen, ezen itt Szent István király látható az évszámokkal, a 969-es és az 1938-as dátummal. A 25 grammos, 36 milliméter átmérőjű érme kiadásával az állam­alapító uralkodó halálának kilencszázadik évfordulója alkalmából tisztelegtek. Nagyon jó minőségű ezüstből verték, és csupán egyetlen sorozat készült belőle, de nem túl értékes. Mégis fontos számunkra az üzenete, az, hogy a korszakban rendkívüli módon megbecsülték a keresztény király alakját.

Székesfehérvár számára az 1938-as esztendő különösen jeles dátum, hiszen a millenniumi évben lett olyan a koronázóváros, amilyennek műemlékeivel együtt ma ismerjük. Egyébként 1998-ban a Fejér Megyei Hírlap egy teljes esztendőn át, napról napra haladva idézte fel a harmincnyolcas eseményeket, amelyek között egyebek mellett a romkertnél tisztavatás, a városházán pedig kihelyezett országgyűlés is volt.

De térjünk vissza Bodajkra, ahol Fülöp Attila gyűjteménye elsősorban a fegyverekről, illetve a két világháború tárgyi emlékeiről szól. Megkérdezem, mivel gyarapodott legutóbb a tárlat.

– A Vörös Hadsereg híres fegyvere volt a katyusa, de a németek ezt a fajta harci eszközt ugyanúgy elkészítették, Nebelwerfelnek hívták. Ugyanazt a hatást érték el vele, mint az oroszok, csak a háború után a szovjet és a nyugati propaganda a katyusát nevezte ki a legjobb, lehengerlő hatású támadófegyvernek. A német változatnak legyártották önjáró és vontatott típusát is. Ez a fegyverfajta területet lőtt, pontosan nem lehetett vele célozni, azonban a hangja komoly demoralizáló hatást idézett elő. A Nebelwerfel kisebb példányszámban készült, amellyel szemben a szovjetek olyan komoly nyugati segítséget kaptak, hogy hatalmas mennyiségben tudták előállítani a maguk sorozatvetőjét. Ha ilyen eszközt vetettek be egy-egy frontszakaszon, az elsöprő lendületet adott a támadásnak, általában nagyjából félórás sortüzet követően indították meg a rohamot.

A német Nebelwerfel rakéta-sorozatlövő darabjai igazi ritkaságnak számítanak a gyűjtők körében. Bodajkon az elektromos indítószerkezet lett a gyűjtemény része, amely ma is működik. Attila keze mozdul, s az izzó valóban világít a kapcsolás után. Aztán elmesél egy érdekességet: a Nebelwerfel alkalmas volt gáztámadásra, ám Hitler megtiltotta, hogy így alkalmazzák, mert az első világháborúban ő maga is gáztól sérült meg, és azt soha nem felejtette el.

– A Hadtörténeti Intézet és Múzeum munkatársai azt mondták nekem, hogy valóban ez az egyetlen olyan működőképes indítószerkezet az országban, amelyről tudnak. Fejér megyében harcoltak vele, hiszen egy zámolyi padlásról került elő. A háború után persze használhatták orvhalászok is, hiszen ha megtekerték az elektromos gyújtót, néhány méteren belül elkábultak a halak.

Fülöp Attila ismét egy nagy tervet forgat a fejében, de a megvalósításhoz kutatnia kell.

– Vitéz Tarczay Ervin századosnak, a második világháború egyik legeredményesebb harckocsiparancsnokának szeretném megtalálni a pontos nyughelyét, segíteni akarok abban, hogy az ő tiszteletére elkészüljön egy méltó emlékmű. Tarczay valahol Söréd és Bodajk között esett el, egy korabeli naplóban szerepel, hogy egy nagyjából tíz kilométeres szakaszon lőtték ki harckocsijának a lánctalpát. Amelynek egy darabja a bodajki gyűjtemény része, Attila abból ajándékozott a közelmúltban egy láncszemet a Magyar Honvédség tatai harckocsizóinak, akik felhasználták saját emlékhelyük elkészítéséhez.

Amikor legutóbb Fülöp Attilánál jártak a Hadtörténeti Intézet és Múzeum szakemberei, bejárta velük az érintett területet, amely azonban már régóta mezőgazdasági művelés alatt áll, ezért az egykori lövészárkok láthatatlanok.

– A korabeli hadinapló alapján annyit lehet tudni, hogy amikor elhagyták a sérült tankot, Tarczay menekülés közben megsebesült, majd miután a társaival együtt megadta magát, az oroszok mindannyiukat kivégezték. Testüket egy lövész­árokba dobták. Nehéz lesz megtalálni a sírt, hiszen bárhol lehet az említett két település között. Bízom benne, hogy sikerül meglelni a földi maradványokat, és miként annak idején felavattuk Csákberény határában az 1945. március 16-án megtörtént tüzérségi csapás és tömegsír színhelyén az emlékhelyet, úgy megtehetjük azt a rendkívüli bátorságú, hős tankparancsok esetében is.