A dinnyési parasztudvar, ahol nem lesz pörkölt a tapsifülesből sem

A dinnyési parasztudvarnak nevezett őshonosállat-park március 15-ével nyitott meg – hogy aztán másnap, március 16-án egy időre be is zárja kapuit a járványhelyzet miatt. A nyár azonban már viszonylag felszabadultan telt az udvarban, a terv pedig az, hogy ősszel már óvodás, iskolás csoportokat fogadnak csoportkirándulások keretében. A tulajdonos fehérvári család pontosan tudja, hogy a mai gyerekek számára egyáltalán nem magától értetődő, hogyan, miként élnek azok a háztáji állatok, amelyek az emberiség életének ezredévek óta szerves részei. Van azonban egy kardinális különbség aközött, ahogyan itt gondolkodnak az állatokról és ahogyan vidéken szokás. Ez hamarosan kiderül…

Őshonos hazai fajták idézik nagyszüleink gazdálkodó kultúráját

Több elkerített, nagy területű karám – benne fiatalabb és idősebb lovakkal – árulkodik arról, hogy az udvar fő állatfajtája a ló. Ez nem véletlen: – Több mint húsz éve foglalkozunk lovakkal – árulja el Király Attila és Takács Mónika, s mesélnek büszkén a patásokról. A kiscsikó egyéves, ő Bella – mutatnak a szürkésfehér lóra, amelyik be is mutatkozik: úgy hempereg a homokban, akár egy napfürdőző kutya a friss gyepszőnyegen. Majd hanyagul megrágja a neki nyújtott répát. Ő őshonos magyar fajta, kisbéri, ahogy a mellette szemlélődő Orgona is. Helénia és Sámson sportlovak, a vendégekre sandítva rágják a szénát. – Hellusnak és Orgonának a pocakjában most kispaci van, jövőre érkezik a két kiscsikó – meséli a kisgyerekeknek Mónika. De közben kiderül az is: Helénia anyja versenyló volt, bekerült az országos díjugrató bajnokság legjobb ötven lova közé, ahol tizenhatodik lett. Neve van itt tehát minden élőlénynek, nem úgy, ahogy a háztájiaknál ez szokás vidéken. Merik is, lehet is elnevezni az állatot, merthogy ezekből nem lesz húsleves, rántott hús vagy pörkölt. Még Pörköltből, a tapsifülesből sem, hiába ez a neve – ő Csokival és Pudinggal él egy fedél alatt az egyik pajta szalmával bélelt hűvösében. A nyulaktól nem messze tornyosodnak a hatalmas disznók, sok tonna rózsaszín lustaság heverészik a számukra elkerített területen. A gyerekek másik kedvencei a kismalacok, konnektororrukat visítva tolják a látogató felé.

De ez még mind semmi: most jönnek a szárnyasok – csupa őshonos fajta. Erdélyi kopasz nyakú tyúkok, magyar tyúkok mindenféle színben, fodros liba, fehér és vadas magyar kacsa, gyöngy­tyúkok, valamint bronz, réz és fehér pulykák. Az udvar hátsó szegletéből pedig előkerekedik a magyar parlagi kecske, a gatyás és a tincses változat egyaránt, de él itt cikta, cigája és hortobágyi racka juh is. – Egyedül gyimesi racka nincs – teszi hozzá Attila. A szárnyasok, mint kiderül, a gödöllői génmegőrzőből érkeztek, a vérvonal tehát egészen biztosan tiszta, mondja Mónika. Az állatfarm másik nagy családja a szarvasmarháké, amelyek egykedvűen kérődznek az augusztus végi, csituló napsütésben. Bözsi, Julcsa, Marcsa, az ő borja, Rozi, és a kis mafla marha, Matyi körül duruzsolnak az álmos legyek. Nem barátkoznak, a gyerekek azonban annál inkább. – Innen egy gyerek sem akar elmenni – mondja nevetve Attila, és hamarosan láthatjuk is: Hülberné Törő Vivien épp itt van két gyermekével.

Az 5 éves Zoltán és a 22 hónapos Olívia tobzódik a parasztudvar látványosságaiban. A kislány – persze segítséggel –, lóra pattan, ám amikor le akarják venni, a „Nem!” felkiáltás ostorként csattan a felnőttek nevetésébe. Míg állataikat bemutatják, Attilát és Mónikát is megismerjük: a család a lovardát már több mint húsz éve vezeti, de az őshonos állatpark újdonság.

Hogy honnan jött az ötlet?

– Mellettünk van a dinnyési várpark. A gyerekek, akik ott jártak, majd átdöntötték a kerítést, annyira nézték a lovakat és a marhákat. Innen jött az ötlet. Úgy gondoltuk, hogy „lótól van minden állat visszafele”, vagyis ha lóval elbírunk, akkor már semmi sem lesz akadály. Szerettük volna, hogy a mai gyerekek is tudják: a csirke nem nejlonzacskóban, a tej nem dobozban terem, s lássák, hol és hogyan éltek régen ezek az állatok, s hogyan élnek ma – olyan helyeken, ahol igazi megbecsülésnek örvendenek.