Fehérvár jegyzőinek sorában az első címzetes főjegyző Bóka Viktor

A Székesfehérvár Megyei Jogú Város Önkormányzatának jegyzői posztját 11 éve betöltő jogász szakemberrel ez alkalomból beszélgettünk.

Milyen érzés címzetes főjegyzői címet kapni ilyen fiatalon? Országosan mennyire szűk körű ez a „klub”?

- Hogy őszinte legyek, magam is meglepődtem a hír hallatán. Arról tudtam természetesen, hogy hónapokkal ezelőtt felterjesztettek a kitüntető címre, de azt gondoltam, mint annyi minden mást is, ezt is elsodorta a COVID. Május környékén szokott értesítés jönni az adott év díjazottjairól, és minden évben a Köztisztviselők napján, július 1-jén kerül átadásra az elismerés a Parlamentben. A felterjesztés óta semmilyen hír nem érkezett, így már réges-rég „elengedtem” az ügyet.

Éppen július 1-jén késő este, az aljegyzőmtől értesültem a kinevezésről, aki a Magyar Közlöny aznapi számában botlott a hírbe. Mondanom sem kell, nagyon meglepődtem. Maga a cím azért kimondottan értékes számomra, mert kifejezetten szakmai elismerés, a legmagasabb, amit egy jegyző kaphat. Legalább 10 év gyakorlat, kiemelkedő szakmai munka és teljesítményértékelés, kormányhivatali és közgyűlési felterjesztés, szakmai szervezetek ajánlásai szükségesek ahhoz, hogy valaki egyáltalán jelölt lehessen. Nagyon jó érzés volt, amikor márciusban a képviselőtestület mind a 21 tagja igennel szavazott a felterjesztésemre, rendkívül komoly értéknek tartom, hogy valamennyi politikai oldal egyformán pozitívan értékelte a munkámat, a mai közéleti viszonyok között ez igen komoly fegyvertény...

Pontos adataim nincsenek, hogy hányan birtokolhatják ezt a címet az országban, talán 50 körül lehet a címzetes főjegyzők száma, az aktívaké még ennél is kevesebb. És igen, tudtommal én vagyok a legfiatalabb, aki ezt a címet viselheti, ráadásul 2020-ban egyedül én kaptam meg, ami még értékesebbé teszi ezt számomra.

2009 márciusában, 31 évesen lett Székesfehérvár jegyzője. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal jogi igazgatói posztját hagyta maga mögött. Mi vonzotta a jegyzői pályára?

- Egészen pontosan még csak alig múltam 30! Sosem felejtem el a Fejér Megyei Hírlap akkori címlapját: „ Igen fiatal jegyzőt választott a Közgyűlés”. Sokakat foglalkoztatott az életkorom valamiért, pedig akkor már 8 éves közigazgatási tapasztalattal bírtam, amiből 5 évet vezetőként töltöttem el egy országos hatáskörű államigazgatási szervnél, úgyhogy – bár nem mondom, hogy nem voltak nálam tapasztaltabb szakemberek, de – nem teljesen felkészületlenül érkeztem vissza Budapestről a szülővárosomba.

Hogy mi vonzott benne? Őszintén szólva, eleinte nem sok minden. Sokszor elmeséltem már, hogy annak idején Cser-Palkovics András többször is próbált meggyőzni, hogy adjam be a pályázatomat a pozícióra. Azt tudni kell, hogy a mi ismeretségünk, barátságunk nem politikai alapokon, vagy hivatali munkakapcsolaton nyugszik, mindketten Pécsre jártunk jogi egyetemre, és a Videoton jogi igazgatóságán kezdtük a pályafutásunkat. Polgármester úr jogtanácsosként, én pedig gyakornokként, sőt pár éven át még szomszédok is voltunk Püspök kertvárosban. Volt olyan év, hogy együtt zötyögtünk egy évzáró egyetemi koleszbulira kiereszteni a gőzt Fehérvárról Pécsre, András édesanyjának pici Matizával. Mondanom sem kell, az ilyen élmények azért összekovácsolják az embereket.

Szóval 2008-ban többször is feldobta a labdát, hogy dolgozzak itt és költözzek vissza Székesfehérvárra, de nem nagyon akartam a kötélnek állni. Budapesten éltem akkor már hosszú évek óta, a munkahelyemen megbecsült vezetőnek számítottam. Komoly jogalkotási feladatokat végeztem, milliárdos műemléki perekben képviseltem a Magyar Államot, államtitkári és miniszteri értekezleteken ültem – mindezt alig 30 évesen. Úgy éreztem, jó irányba halad a pályám, ráadásul a fővárosba kötött a magánéletem is. Nem vágytam vissza akkor még Fehérvárra.

De végül nagyon meggyőző volt – már akkor is. Nekem pedig – az igazat megvallva – imponált, hogy ennyire bízik a munkámban és velem szeretne együtt dolgozni. Így végül ráálltam, és megpályáztam a jegyzői posztot. Ami azután következett, már történelem.

Az eltelt 11 évben rögtön az elején volt egy „rendszerváltás”, de jelenleg is benne vagyunk egy rendkívüli, világjárványos helyzetben. Hogyan élte meg az elmúlt éveket? Mire emlékszik vissza szívesen? Van-e olyan, amit ma már máshogyan csinálna?

- Talán kevesen tudják, hogy én eddig 3 polgármesterrel is együtt dolgoztam. Warvasovszky Tihamérrel mintegy másfél évet, aztán jött Viniczai Tibor, és 2010 ősze óta Cser-Palkovics András. 2009-ben meglehetősen zilált közgyűlési viszonyok közé érkeztem, az akkor 33 fős testületben épp megfordult a többség az ellenzék javára, és bizony parázs hangulatú, maratoni ülések voltak hosszú hónapokig. Azt hiszem túlzás nélkül nevezhetjük igazi mélyvíznek, hiszen pár napja voltam csak jegyző, amikor a testület átállt a napi ülésezési rendre, amit azért levezényelni és megfelelő jogi keretek között tartani nem volt kis feladat. Egyébként Warvasovszky polgármester úrral is jól tudtunk együtt dolgozni, pedig nem volt könnyű helyzetben, hiszen ő finoman fogalmazva sem ragaszkodott volna ehhez a jegyzőváltáshoz. Ennek megfelelően kellő gyanakvással kezdtük meg a közös időszakunkat, ami azért, ahogy megismertük egymást, viszonylag hamar kisimult. Remélem ő is pozitívan emlékszik vissza arra az időszakra, szerintem kifejezetten korrekt munkakapcsolatot alakítottunk ki. Aztán 2010 őszétől már Cser-Palkovics polgármester úrral -a fentebb részletezett okok miatt is- nagyon hamar egy vágányra kerültünk, és azóta is a jól kialakított és bejáratott mederben zajlik a közös munka.

Az elmúlt évek egyik legnehezebb időszaka a 2013. január 1-je utáni évek, hiszen akkor álltak fel a járási kormányhivatalok, és számos feladat, hatáskör és nem utolsósorban sok kollégám került állami alkalmazásba, másik hivatali szervezetbe.

Személy szerint nagyon rosszul érintett az átszervezés, fontos és kezdetektől fogva az önkormányzatokhoz kötődő feladatok kerültek át az államhoz, mint pl. az okmányiroda, a gyámhivatal, építéshatósági feladatok, számos olyan ügytípus, ami az emberek számára is fontos, és amire egy kompletten felépített, jól bejáratott szervezetrendszer állt rendelkezésre az önkormányzatoknál. Az embereket nem érdekli, hogy valami állami feladattá vált egyik napról a másikra, ők az ügyüket szeretnék elintézve látni. Ha pedig valaki ügyet akar intézni, akkor az esetek döntő többségében az önkormányzatnál, a „tanácsnál” jelenik meg. Így ott abban a szituációban egyszerre kellett lemenedzselni magát a váltást, kezelni a humán-erőforrás kérdéseket és persze felkészíteni a saját hivatalunkat az új feladatra és kihívásra: a megnövekedett beruházási, fejlesztési, kivitelezési, projekt stb. ügykörökre. Ez ugye a meglévő gazdasági-pénzügyi és jogi háttéren kívül egy komoly mérnök-szakember gárdát is igényelt: magas-, mély-, és útépítő mérnök kollégák felvételét.

Egyik pillanatról a másikra kellett újra átszervezni az egész szervezetet, hiszen hatósági profilú hivatalból, elsősorban beruházási, fejlesztési feladatokat ellátó szervezetté váltunk úgy, hogy a rendelkezésre álló szakembergárda évek-, évtizedek óta államigazgatási típusú feladatokat látott el. Komoly kihívás volt megrendelő partnerként fellépni milliárdos forgalmú, rendkívül dörzsölt piaci cégekkel szemben, és lehetőség szerint nemcsak védeni az önkormányzat érdekeit, de anyagi értelemben is a lehető legjobb pozíciót elérni, hiszen közpénzekkel dolgozunk. Sosem gondoltam volna, de -a pénzügyi és jogi ismeretek mellett- mára már alapos közbeszerzési, út-, és magasépítési, vízépítő mérnöki szakmai tudással is kell rendelkeznie annak, aki egy megyei jogú város polgármesteri hivatalát akarja felelősen és megfelelő színvonalon vezetni.

Mindezek ellenére szerintem sikerült megfelelni a kihívásnak, és ki merem jelenteni, hogy szakmailag az egyik legerősebb hivatal a fehérvári. Minden pozícióban megfelelő felkészültségű vezetők vannak, akik szakmájuk élvonalához tartoznak és akár piaci körülmények között is megállnák a helyüket.

Be kell ismernem, hogy néhány személyi döntésemnél mai fejjel másképpen cselekednék.

Bár jó emberismerőnek tartom magam, de tény, hogy előfordult: olyan emberekben kellett csalódnom, akikben biztos voltam, hogy be fogják váltani a hozzájuk fűzött reményeket. De előfordult olyan eset is, amikor az adott ember magasan a várakozásaim fölött teljesített.

Az elmúlt egy évtizedben megkérdőjelezhetetlenül a legjobb döntésem azonban kétségkívül Kovács Adrien aljegyzővé választása volt 2010. legvégén: személyében egy igazán stabil szakmai hátország áll mögöttem úgy, hogy közben az egyik legnagyszerűbb emberről van szó, akivel valaha csak összehozott a sors. Minden jegyző kollégának csak hozzá hasonlatos helyettest tudok kívánni, szakmai és emberi szempontok alapján egyaránt.

Székesfehérváron született, a Zentaiba járt általános iskolába, középfokú tanulmányait pedig a Tóparti Gimnáziumban végezte. Egy ősfehérvári, akinek – adott keretek között – lehetősége van hatni a város alakulására. (Hogyan) él ezzel a lehetőséggel? Vannak Fehérvárral kapcsolatos dédelgetett álmai?

- Bizony, a Zentai úti általános iskolából indultam, és bár én szívesen emlékszem az ott eltöltött időszakra, szüleim és a tanáraim már nem biztos... A helyzet az, hogy középsős óvodás koromban folyékonyan írtam, olvastam és nagycsoportban már kívülről fújtam a szorzótáblát, ezért az általános iskola alsó tagozatában sok újdonsággal nem találkoztam. Ennek megfelelően valószínűleg unalmamban folyamatosan próbáltam az órákon mással, valami számomra is érdekes dologgal elütni az időt, amit a tanáraim érthető okokból nem díjaztak. Így hamar „rossz magatartású” gyereknek lettem elkönyvelve, aminek következtében a szüleim rendszeres látogatói voltak az igazgatói irodának, így aztán én is és szerintem a tanáraim is alig várták a ballagás időpontját. Ha azokban az években édesanyám nem áll mellettem és megy el a végsőkig a fiáért, akkor ma valószínűleg nem beszélgetnénk erről a kitüntető címről. Aztán a Tóparti Gimnáziumban (katonai kollégistaként) egy csapásra a helyemre kerültem, megfelelő mennyiségű újdonsággal és a tananyaggal sikeresen kötötték le az energiáimat, és ott már kifejezetten jó, csaknem kitűnő tanulónak számítottam. Még a gimnáziumban lenyelvvizsgáztam, és az egyértelmű humán beállítódás miatt egyenes út vezetett a jogi egyetemre. Nagyon szerettem Pécsett, életem meghatározó 5 évét töltöttem a Mecsekoldalban. Akkoriban vitán felül a pécsi volt az ország legerősebb jogi kara, két alkotmánybíró kivételével valamennyi Pécsett tanított vagy ott voltak óraadók, de három professzor emeritus is volt a tanári karban. Személyiségem, világlátásom talán ott forrott ki a leginkább, az értékrendszerem is ott érett be igazán. Valódi egyetemváros volt, egy pezsgő kulturális és valódi értelmiségi közeg, ahol nagyon otthon éreztem magam. Ennek megfelelően egészen komolyan eljátszadoztam a gondolattal, hogy ott maradok egyetem után is, a Pénzügyi jogi tanszék tanársegédi állással is megkínált, ám végül hosszú vívódás után 2002-ben hazaköltöztem Székesfehérvárra.

Valóban sokszor eszembe jut, milyen szerencsés helyzetben is vagyok, hogy szülővárosom helyzetéről nem csak véleményem lehet, de a pozíciómnál adódóan konkrét ráhatásom is. Emlékszem mikor Cser-Palkovics polgármester úrral először beszéltünk a város legégetőbb dolgairól, abban mindketten egyetértettünk: minél előbb életet kell lehelnünk a Belvárosba, bármi áron. Nem tudom mennyien emlékeznek még rá, de nem volt az olyan régen, amikor a város Fő utcája körülbelül 12 féle színű aszfalttal volt toldozva-foltozva, gyakorlatilag embert sem lehetett látni, teraszok, kávézók, cukrászdák sehol, és délután 4 óra után olyan kihalt volt minden, hogy az ember szinte várta mikor fog előtte egy ördögszekeret átfújni a szél. Hihetetlen mennyire elhagyatott és üres volt gyakorlatilag mindennap. Biztosak voltunk benne, hogy ez az első dolog, amin változtatnunk kell, egy 1000 éves város történelmi városmagja nem festhet ilyen képet. Azt gondolom az eredmény magáért beszél: hömpölygő embertömeg, vendégekkel teli zsúfolt teraszok, sétáló emberek, babakocsikat toló anyukák minden nap, minden órában. Rendezvények, vásárok egyszóval végre él a Belváros, ahogy az egy megyeszékhelyen elvárható. Nemrégiben Zalaegerszegről voltak itt barátok, akik őszintén le voltak nyűgözve a mi pezsgő, vibráló Fő utcánktól és jólesett hallgatni, ahogy hazatelefonáltak, és hitetlenkedve mesélték az otthoniaknak, hogy itt mekkora élet van.

Mivel a jegyző szinte minden városi beruházás előkészítésében, lebonyolításában így vagy úgy, de érintett, ezért persze én magam is ilyen szemmel is járom a várost. Lehet, hogy furcsa, de nekem tényleg eszembe jut amikor a Túrózsáki úton kosarazom, hogy ez a fejlesztés hogyan, milyen körülmények között valósult meg. De amikor a kislányomat viszem hintázni a Haleszba, ott is olyan szemmel nézem a játszó-mászóváron fürtökben csüngő gyerekeket, hogy ezt bizony jó ötlet volt idetelepíteni. És persze igen cifrákat káromkodom, amikor egy-egy, a város által óriási pénzekért frissen felújított útszakaszon autózva sokadszorra zöttyenek a nem vízszintben lévő csatornafedeleken, vagy ha a vadonatúj játszótéren megrongált játszóeszközt vagy pihenőpadot látok.

Sok feladat áll még előttünk, de remélem nem csak számomra látványos, hogy 2010 és 2020 között mekkora változáson ment át a város.

Azzal együtt nem szabad szereptévesztésbe esni: bár véleményem természetesen van a fejlesztés irányairól, de nekem és a jegyzői hivatalnak nem az a feladatunk, hogy ennek érvényt szerezzünk. Nem minket választottak meg a Fehérváriak, nem ránk szavaznak időről időre. Ennek megfelelően nem én vagy a hivatal vezetői viszik „vásárra a bőrüket” 4-5 évente a helyhatósági választásokon. Nem a mi programunk és víziónk a városról az, amire a választók igent mondtak. A mi feladatunk az, hogy pontosan, precízen és legfőképpen jogszerűen végrehajtsuk a közélet különböző fórumain megszületett döntéseket. Bármilyen csábító is lenne, de a mi feladatunk nem a döntéshozatal, hanem a döntések előkészítése és azok végrehajtása. Szerencsére már egyre ritkábban kell erre a rendkívül fontos önkormányzati alapelvre emlékeztetnem a kollégákat, de az elmúlt pár évben volt azért néha ebben szerepzavar.

Jegyzőként rálátása van a városlakók apró-cseprő, peres ügyeire éppúgy, mint a közterület-felügyelet munkájára. Mennyire békés vagy szabálykövető a város? Milyenek vagyunk mi, fehérváriak? Szerzett kirívó tapasztalatokat e téren?

- Nagyon érdekes kérdés... 2010 környékén az emberek mintha sokkal türelmesebbek lettek volna egymással, mint manapság. Persze, akkor is voltak kirívó esetek, de többször tapasztaltam azt, hogy először megpróbálják egymás között megoldani az ügyes bajos dolgaikat, és tényleg végső esetben fordulnak csak hatósági segítséghez. Ezzel szemben ma egy-egy birtokvédelmi ügyben az érintett tőlünk tudja meg, hogy a magatartásával baja van a szomszédjának. Manapság rögtön „feljelentik” egymást, anélkül, hogy becsöngetnének, és megpróbálnák közösen tisztázni a félreértést. Az emberek sokkal türelmetlenebbek, és sokkal intoleránsabbak lettek egymással és a lakókörnyezetükkel. Nem egy esetben kutyaugatást, kakaskukorékolást akarnak betilttatni a jegyzővel, de a zavaró mértékű varjúkárogás is slágertémává vált az elmúlt években. Polgármester úr rendszeresen tart online fogadóórát, amelyen én is minden alkalommal részt veszek. Az az alkalmankénti 200-250 kérdés, felvetés, bejelentés jó és pontos metszete a mai közállapotoknak, nagyon jól le lehet szűrni belőle a fentieket.

Ezzel ellentétben a fehérváriak szabálykövető magatartása egyértelműen pozitívan értékelendő. Nálunk nagyon ritkán fordul elő olyan eset, ami egy-egy nagyvárosban mindennapos és már megbotránkozást sem feltétlenül kelt. Persze itt is vannak problémák, de jellemzően az ilyen jellegű cselekedeteket egy meghatározott kör követi el, szinte mindig ugyanabból a pár tucat emberből kerül ki a szabálysértő, akik a kiépített kamerarendszerünknek hála már jól ismertek a felügyelőink is és a rendőrség előtt is. Nem tudom, ki hogy van vele, de én Fehérvárt kifejezetten biztonságos és élhető településként látom a mindennapokban, ami nem jelenti azt, hogy nincs még dolgunk ezen a területen, de egy százezres nagyváros közbiztonsági problémáihoz képest szerintem jól állunk, és azért fogunk dolgozni a jövőben is, hogy ez így is maradjon.

Úgy tudjuk, szívügye az amerikai futball, de szenvedélyes vadászként is hivatkoztak már Önre. Sőt, ha megrendezik, nyaranta a Fezen környékén is feltűnik olykor. Mennyi ideje marad hobbira, hogyan kapcsolódik ki a hétköznapokból?

- A legnagyobb szerelmem és szenvedélyem a 20 hónapos kislányom! Aki ismer pontosan tudja, hogy nem voltam sosem túlzottan gyermekcentrikus, inkább karrierista álmokat szövögettem, mintsem családalapításról álmodoztam volna. Aztán, a 40. születésnapom előtt pár héttel megérkezett az életembe ez a csöppség, és minden megváltozott: azóta én is a tipikus lányos apukák táborát gyarapítom, azaz már attól is elolvadok ha csak ránézek... Az anyanyelvi hangzókészlettel már nagyon szépen halandzsázik, de egy valamit már régóta tisztán és érthetően mond, mégpedig azt hogy „Apuci”. Mondanom sem kell, hogy engem már pusztán ennyivel egy életre zsebre vágott.

Ami szabadidőm még marad, azt valóban a vadászat és az amerikai futball tölti ki. Nagyon sajnálom, hogy a vadászat a mai világban ennyire ledegradálódott, és a köztudatban amolyan úri huncutságként van számon tartva, amikor is sznob és ellenszenves emberek ártatlan állatokat mészárolnak le. Az igaz vadásznál kevés ember, megkockáztatom senki nem szereti jobban a természetet és a vadat. Mi kijárunk etetni, aszályos időben itatni is őket, figyeljük a szaporulatot, küzdünk az élőhelyük megtartásáért és számos egyéb vadgazdálkodási tevékenységet végzünk. Hiába vetik ki maguk közül a vadászok azokat a „puskásokat”, akik pusztán a fegyverhasználat miatt járnak ki, és a lődühüket csillapítják a vadakon, elejtve mindent aminek földig ér a lába. Sajnos az emberek többsége és így a közvélemény ezek alapján az emberek alapján ítéli meg a teljes vadásztársadalmat, így az manapság teljesen lejáratódott és már nem illik büszkélkedni azzal, ha valaki ennek a szenvedélynek a rabja. A Bakonyalján van egy kis vadászterületünk, és mi bizony pénzt, időt, fáradtságot nem kímélve magunk gondozzuk a vadállományt. Jómagam amikor csak tehetem az erdőn vagyok, legtöbbször el sem sütöm a fegyveremet, egyszerűen csak átöblítem a tüdőmet és a fejemet a friss levegővel, figyelem a vadak mozgását, fotózom a naplementét... Semmihez sem hasonlítható feltöltődést tud jelenteni egy-egy végiggürizett nap után felülni egy aranyló búzatáblára, és a naplementében elmélkedve figyelni az ott legelésző őzeket, nyulakat, a kergetőző rókákat. Persze nem akarok álszent lenni, a vadászetikai és a vadászidényekre vonatkozó szabályokat betartva én is terítékre hozom a vadat, ha alkalmam nyílik rá. De igazából heti rendszerességgel elsősorban az erdőzúgásért járok ki a Bakonyba, ott tudom igazán letenni a hétköznapok terheit.

Az amerikai futballal az az óriási szerencsém, hogy a közvetítések jelentős része az időeltolódás miatt késő este és éjszaka van, különben nem túl valószínű, hogy beleférne az időmbe. Ez már egy csaknem 20 éves szenvedély számomra, nagyon szeretem a sportágat, minden létező amerikai egyetemi futball mérkőzést és NFL összecsapást megnézek, az ESPN, a FOX vagy a CBS amerikai sportcsatornák mi háztartásunkban gyakrabban kerül képernyőre, mint bármilyen hazai közszolgálati vagy kereskedelmi csatorna adása. Augusztusban indul az egyetemi bajnokság, szeptemberben az NFL, olyankor a családom februárig nagyjából elveszít az éjszakákra, hiszen csütörtöktől hétfőig minden nap közvetítések vannak, kedden-szerdán pedig meg kell néznem azoknak a meccseknek az összefoglalóit, amiket éppen aktuálisan nem láttam.

Társadalmi munkában 2015 óta segítem a Fehérvári amerikai futballcsapat ügyeit is. Az Enthroners egy amatőr szinten szerveződő egyesület, amely mára csaknem 2000 fős átlag nézőszámmal büszkélkedhet a Takarodó úti régi MÁV-pályán. A magyar harmadosztályból indulva lett tavaly a csapat négy év alatt első osztályú magyar bajnok egy átgondolt, következetes klubmodellnek és futballprogramnak, no meg a szurkolóknak köszönhetően. Nagyon büszke vagyok arra, amit sikerült elérniük. Főleg azért, mert azt hiszem a város is befogadta a csapatot, és a labdarúgó, a jégkorong, vagy a kosárcsapat mellett mára az amerikai futballisták is megbecsült tagjai a Bajnokok Városának.

Ami még a hivatalon kívüli tevékenységeimet illeti a Magyar Jogász Egylet Fejér Megyei elnöke, a Magyar Amerikai Futball Szövetség alelnöke, az ifj. Ocskay Gábor Jégkorong Akadémia felügyelő-bizottsági elnöke, és a Vállalkozói Központ Közalapítvány kuratóriumi elnöke is vagyok, valamennyi feladatot természetesen szabadidőmben, társadalmi munkában, bármilyen anyagi ellentételezés nélkül látom el, úgyhogy azt hiszem jól látszik, teljes mértékben ki van töltve a munkaidőn kívüli életem is.

Csupán a 42. életévébe lépve már a jegyzői karrier csúcsára ért az adományozott címmel. Apropó 42: a Galaxis Útikalauz Stopposoknak című regényében ráadásul ez a válasz „az élet, a világmindenség, meg minden” végső kérdésére is. Szóval röviden: innen hova tovább?

- Nagyon jó a hasonlat, Douglas Adams alkotása ifjúságom nagy kedvence volt. Való igaz, hogy ez a cím a legmagasabb elismerés, ami a mi szakmánkban elnyerhető. Kollégáim végeztek egy kis kutatást is, és kiderült, hogy Székesfehérvárnak még nem volt címzetes főjegyzője, ez külön szívmelengető érzés számomra. Bármit is mondanak a hatályos jogszabályok, a jegyző személye azért erősen kötődik a polgármester megbízatásához. Mivel a jegyző a törvényesség őre, egy polgármester számára első számú bizalmi kérdés, hogy olyan embert tudjon maga mögött, akiben mind szakmailag, mind emberileg száz százalékosan meg tud bízni. Az én esetemben kezdettől fogva nagyon szerencsésen alakul ez a fajta viszony, hiszen a fentebb már részletezett régi ismeretségünk mellett óriási előny az a tény, hogy Andrással nagyon hasonló értékrenddel végezzük a munkánkat, és a víziónk a városról is közel azonos. Úgy természetesen sokkal könnyebb valaki mellé-mögé teljes mellszélességgel odaállni, ha te magad is azt gondolod és azt is látod, hogy tényleg jó kezekben van a szülővárosod és igenis jó irányba mennek a dolgok. Jó néhány város jegyzőjével konzultálok alkalmanként, és bizony nem mindenki van ilyen könnyű helyzetben, sok kollégámnak okoz napi szintű gondot összesimogatni a politikai-közéleti elvárásokat a jogszabályi környezettel. Ezen beszélgetések alkalmával mindig meggyőződöm róla, hogy itt Székesfehérváron mi szerencsések vagyunk, mert mindig kellő súllyal tudjuk szerepeltetni a döntéshozatalban a szakmai és a jogi érveket. Polgármester úr nemcsak lehetőséget ad, de el is várja a szakterületek őszinte véleményét egy-egy ügy kapcsán. Természetesen a közgyűlés politikai testület, és a polgármesteri hivatal ennek a testületnek a munkaszervezete, így nyilvánvalóan nem lehet kizárólag szakmai szempontrendszer alapján előkészíteni a döntéseket. Mindazonáltal amíg a jelenlegi működésben dolgozhatunk, azaz azt érezhetjük, hogy kellő súllyal tud megjelenni egy-egy előterjesztésben, határozatban a hivatali érvrendszer, addig azt gondolom nem lehet okunk panaszra.

A jövőre nézve egy ehhez hasonló pozícióban mindig nehéz hosszú távú jóslatokba bocsátkozni.

Mindenesetre Polgármester úrral van egy szokásunk, mégpedig, hogy minden választási évben leülünk egyet vacsorázni, és átbeszéljük a folytatást. Így volt ez 2010-ben, 2014-ben és 2019-ben is. Ennek megfelelően most a ciklus végéig ígéretet tettünk egymásnak a közös folytatásról, és mi mindketten be szoktuk tartani a szavunkat.

Hogy mi lesz azután? Hát, ma még csak annyi biztos, hogy 2024-ben is leülünk vacsorázni...