Amikor megtörtént az elképzelhetetlen – Száz évvel ezelőtt az addig ismert Magyarország megszűnt létezni

Noha a megemlékezésre kijelölt trianoni gyásznap június 4-e, a korabeli székesfehérvári sajtót a Vörösmarty Mihály Könyvtár helytörténésze, Farkas Edit jóvoltából áttanulmányozva meglepő felfedezést tettünk. Beleolvasva a száz év előtti Fejérmegyei Naplóba és Székesfehérvári Friss Újságba azt tapasztaltuk, hogy az 1920. június 4-i és az azt követő számok, az előzetes várakozásokkal szemben, nemhogy nem gyászkeretes címlappal tudósítottak a békeszerződés aláírásáról, de említést is csak szűkszavúan tettek róla.

1920 június 5-én a keresztény konzervatív Fejérmegyei Napló címlapja csupán egy rövid hírben számolt be arról, hogy „Magyarország ezeréves történetében nagy fordulóponthoz ért el. Alá kell írni a szétdarabolását magában foglaló békeszerződést. […] A kényszerhelyzet elől a kormány ki nem térhetett.” A korabeli sajtóvilág térképén a Naplótól balra elhelyezkedő, szociáldemokrata Friss Újság június 5-i száma volt az, amely az országos trendhez közelítve címlapon, egyhasábos írásban emlékezett meg az előző nap gyászos versailles-i ceremóniájáról, imigyen: „Ezer éves magyar hazánk ravatalánál hullatjuk a fájdalom könnyeit s velünk sír a természet, amely a mi mai gyásznapunkra sötét fellegkárpittal vonta be az ég kék azurját.”

Gerő András 1989-ben megjelent Sorsdöntések című kötete egy egész fejezetet szentelt Trianon 1920. június 4-e utáni sajtóvissz­hangjának. Ebben a történész egyebek mellett idéz a Népszava, a Világ, Az Est, a Pesti Napló és a Pesti Hírlap hasábjain megjelent terjedelmes írásokból. De hol van a fehérvári visszhang?

Míg jobbra nem fordul

Csurgai Horváth József, a Városi Levéltár és Kutatóintézet igazgatója jóvoltából jutott el hozzánk Székesfehérvár közgyűlésének 1920. január 21-i jegyzőkönyve. Emlékeztetőül: az Apponyi Albert vezette magyar delegáció január 20-án, kedden délután 6 órakor érkezett vissza Párizsból Budapestre, miután a békediktátum hazánkra vonatkozó dokumentumait megismerte és az abban foglaltak ellen hiába emelt szót.

Másnap délelőtt 11 órai kezdettel tartotta Székesfehérvár előjárósága emelkedett hangulatú gyászközgyűlését. A város ekkor, január 21-én már tényként kezelte azt, amiről ma június 4-én emlékezünk meg. A közgyűlést megnyitó gróf Károlyi József főispán e szavakkal fordult a plénumhoz: „A bánat és keserűség teljét érzem, amikor a mai közgyűlést megnyitom. Mohács óta nem volt ilyen szomorú napja a magyarnak. Magyarország polgárainak 35 százalékát, területének 60 százalékát veszti el. […] Istenkáromlásra vetemedhetnénk, ha nem volnánk meggyőződve arról, hogy egy nemzetet papíron tönkre tenni nem lehet.”

Hallatlan merénylet

A Károlyi után szólásra emelkedő Zavaros Aladár polgármester hasonlóképp szélsőséges érzelmektől átitatott hangon terjesztette elő határozati javaslatát. Ebben lényegében arra tett kísérletet, hogy az alig kifejezhető méretű gyászt szavakba öntve tiltakozzon a „hallatlan merénylet” ellen, „amit a győztes entente (antant) államok ötös tanácsa az ezeréves Magyarország ellen elkövetett”. Emellett követelte a kormánynál, hogy „a rendelkezésére álló eszközökben való válogatás nélkül” sújtson le azokra a „gonosz kalandorokra”, akik az ország legnehezebb napjaiban bármi módon akadályozzák a konszolidációt. A polgármester után ismét szót kérő Károlyi főispán Zavaros javaslatát többek között azzal egészítette ki, hogy az összes iskolában függesszék ki a magyar szent korona országainak térképét fekete keretben a felirattal: „Nem mondunk le rólad soha!” Függesszék ki továbbá az elszakított városok és nevezetes helyszínek látképeit, és mondja ki a közgyűlés, hogy január 21-ét mindaddig gyásznapnak tekinti „amig az ország sorsa jobbra nem fordul”.

A javaslatot a módosításokkal együtt megszavazták. Utólag a helytörténészek mondhatnák meg, hogy a január 21-i gyásznap mikor hullott ki a város emlékezetéből. Hacsak az nem történt, hogy az ország sorsa közben jobbra fordult.

Ki hiszi el?

A jegyzőkönyv nyomán elhatároztuk, hogy az 1920. január végi helyi lapokat is szemügyre vesszük. A Vörösmarty Mihály Könyvtár munkatársainak áldozatos segítsége nyomán szerkesztőségünkhöz az utolsó pillanatban eljutott archív anyagban megleltük azt, aminek létezését biztosra vettük.

A Fejérmegyei Napló január 21-i száma csakúgy, mint a Székesfehérvári Friss Újságé, fekete gyászkerettel jelent meg. A Napló címlapján mindössze egyetlen írást helyezett el. „Hungária gyászba öltözött, mert széttépték fejedelmi palástját és sorsot vetettek rá, mint a keresztre feszített Krisztus köntösére.

A Neuilly-ben kockajátékot játszó ’győztes’ hatalmak azt hiszik, hogy ezeréves ország politikusok kockajátékának bankja lehet. Nem! Mi maradék magyarok fanatikus hittel valljuk azt a felemelő igazságot, melyet Prohászka püspök a képviselő-programbeszédében így hangsúlyozott: A magyar nemzet történelme nem a megalázó béke aláírásával végződik!”

A Friss Újság gyászkeretes első oldala, a normál kiadástól kevésbé eltérő módon, több hírt is tartalmazott. Ezek egyikében ez olvasható: „Alba Regia. Az utcákon, az épületeken gyászlobogót lenget a szél, de mélységes gyász üli meg a szíveket is.” Egy másik írásban pedig az alábbi kérdés fogalmazódott meg: „Ki hiszi el, hogy Magyarország határa hetvenkétszer ezer méternyire lesz ettől a várostól, ahol lakunk?”

Kiderült tehát, hogy Székesfehérvár a maga részéről a gyásznapot január 21-ére helyezte. De nem volt haszontalan a helyi lapok 1920. június 4-e utáni számait átnézni sem. Miközben ugyanis az országos sajtó – bő négy hónappal Alba Regia után – a megemlékezésekbe merült, a két helyi orgánum között épp egy olyan szembenállás bontakozott ki, amelyben – talán nem túlzás – a következő világháború ideológiai konfliktusának előképei is fölvillantak.

A Fejérmegyei Napló június 5-i száma címlapon tett szemrehányást a Székesfehérvári Friss Újság főszerkesztőjének. Eszerint „mérhetetlen vakmerőség” volt a „vörös májuskor piros betűk­kel tüntető” újságtól, hogy a megyeszékhelyen megalakult Ébredő Magyarok Egyesületét, akik „az idegen fajiság jármát igyekeznek széttörni” – „durván megtámadta”. Azt az egyesületet, amely a magyarság túléléséért szót emelő Prohászkát támogatásával – utólag világos – provokálta. Olymódon méghozzá, hogy a püspököt egy másik, baloldali provokációtól igyekezett megóvni. Ennek során, írja a Napló, eltávolította a püspöki palota elől az olyan „szennylapok szemétdombját”, mint a Pesti Hírlap, a Pesti Napló, a Világ, Az Est vagy a Népszava.