A magyar társadalom egységes volt a békediktátum elutasításában

Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója az 1919–1922 között létrehozott önálló magyar haderőről tartott előadást.

– Az önálló magyar állam gyakorlatilag 1918. november 16-ával, az úgynevezett népköztársaság kikiáltásával jött létre. A dualista magyar állam önálló haderejéről nem beszélhetünk. Az 1867-es kiegyezés létrehozott egy lehetőséget, miszerint az uralkodó közvetlen felügyeletéből a haderőt bizonyos értelemben kiengedte, de csak annyiban, hogy az egész birodalom haderejét képező császári és királyi hadsereget – ez volt a szárazföldi haderő –, illetve a haditengerészetet magánál tartotta, és osztrák császárként rendelkezett az osztrák haderő fölött. Emellett létrejöhetett a magyar királyi honvédség is 1868-ban; ahogy akkoriban és később is mondták, kiegészítő haderőként a közös haderőhöz. Az első világháború ezt a helyzetet megváltoztatta, hiszen a honvédalakulatok is egyre korszerűbbek, fejlettebbek és harcedzettebbek lettek – fogalmazott Szakály.

Viszont a közös és a magyar haderő alakulataiban sokan voltak a soknemzetiségű Magyarország nem magyarjai.

– Ekkor, Károlyi Mihály idején, megítélésem szerint nem kimondottan szerencsés katonapolitikai elképzelések alapján próbálták létrehozni a magyar önkéntes hadsereget – a néphadsereget –, jegyezte meg Szakály, aki szerint összességében nem beszélhetünk magyar katonai erőről a háború vége idején.

A történész megítélése szerint a hadseregszervezés amúgy is félrecsúszott, a háborús évek után az önkéntességet elvárni nem igazán lehetett, s még 1919 januárjában Károlyiék nyugállományba küldték az összes tábornokot és ezredest, s megszüntették a vezérkart.

– Amikor 1919 áprilisában a Tanácsköztársaság akkori vezetése megpróbált valami haderőt szervezni, kiderült, hogy 8 ezer főnyi tiszti állomány hiányzik ahhoz, hogy egy hadsereget föl lehessen építeni… – Az önkéntesség akkor sem működött. Hiába voltak a marxista vagy bolsevista eszmék… Az volt az elképzelésekben, hogy majd a magyar proletár nem fog a szlovák proletár ellen harcolni, mert majd mindenki a burzsuj ellen fordul… Hogy majd a román proletár a román bojárt küldi el… Nem küldte el. A román proletárnak sokkal nagyobb igénye volt Magyarország elfoglalt és elfoglalni szánt területeire – jellemezte kiváló pontossággal a Tanácsköztársaság bolsevista, „nemzetközivé lesz / holnapra a világ” jellegű, romlásba mutató gondolkodásmódját az előadó.

Szakály rámutatott, hogy 1919 júniusában jelent meg egy alternatíva: ekkor lett a Károlyi Gyula vezette, Szegeden működő ellenkormány hadügyminisztere Horthy Miklós, a Monarchia haditengerészetének utolsó parancsnoka. Megfogalmaztak egy felhívást, miszerint létre kell hozni egy nemzeti hadsereget, amelybe elsősorban a frontokon szolgált tiszteket, altiszteket várnak.

– A korabeli viszonyokra jellemző, hogy egy másik felhívásban arra utaltak, a jelentkezők, lehetőség szerint, hozzanak magukkal fegyvert, egyenruhát és három napi hideg élelmet… Ebből indult 1919-ben az a Nemzeti Hadsereg, amely a tanácsköztársaság bukását követően a román, a cseh és szerbiai csapatok által el nem foglalt Dunántúl egy részére bevonulhatott, ekkor e hadsereg létszáma 3000-3500 körül volt – mondta Szakály.

Ez a hadsereg aztán magába olvasztotta a Tanácsköztársaság széthulló haderejének egy részét.

Az elképzelés szerint 85 ezres magyar haderőre lett volna szükség, de a trianoni békediktátum mindössze 35 ezreset engedélyezett. 1922-ben a Nemzeti Hadsereg a Magyar Királyi Honvédség nevet vette föl, de ekkor még nem érte el a létszám a megengedett 35 ezret sem.

– Ugyanakkor az egész ország úgy tekintett erre a haderőre, hogy ez lesz a letéteményese egy majdani revíziónak, egy olyan revíziónak, amelyben az ország lakossága egységes volt. Az akkori magyar társadalom – társadalmi állásra, vagyoni helyzetre, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül – egy dologban egységes volt: a trianoni békediktátum elutasításában.