A bezártság előhozta Vida Krisztinából a legjobbat

– Alapvetően úgy gondolom, hogy az ember egyik legfontosabb feladata, hogy próbáljon meg tudatosan élni és definiálja önmagát. Egészen addig, hogy mit keresünk a világban, kik vagyunk és hova tartunk, erre pedig ez a vírus, úgy gondolom, hogy teljesen jó volt. Arra, hogy az embereket egy kicsit bezárja, és átgondolják a dolgaikat – kezdett bele az egészen mély beszélgetésbe a fehérvári tisztviselő, Vida Krisztina.

Mit jelent Önnek a koronavírus? Mit váltott ki Önből?

– Fontos tudni rólam, hogy én egy hívő, Istent kereső katolikus ember vagyok, aki csak egyszerűen hiszi Istent. Pont. Nem gondolom, hogy a világot a különböző politikai és gazdasági nagyhatalmak irányítják elsősorban, hanem azt gondolom, hogy van egy felettes rend, amelyet követnünk kell. Ha spirituális úton közelítem meg a Covidot, akkor nem vagyok benne biztos, hogy ez nem egy tanítás volt az emberiség számára. Nyilvánvalóan személyfüggő, hogy ki hogyan éli meg az ilyen, hívjuk úgy, hogy „becsapódásokat”, mint a koronavírus, ami volt, akit megállított, volt, akit kétségbe ejtett vagy félelemmel töltött el, és volt olyan is, aki egyszerűen csak megrántotta a vállát, és ment tovább úgy, mintha mi sem történt volna – talán ők vannak a legkevesebben szerencsére.

Ön hogyan találkozott a koronavírussal?

– Engem pont egy olyan élethelyzetben ért, amikor egy számomra fontosabb problémát kellett kezelnem. Ilyenkor úgy gondolom, hogy az ember tényleg mindennel foglalkozik, csak nem a pandémiával, ami körbeveszi. Természetesen nem mentem el szótlanul mellette, ami azt jelenti, hogy én itthon voltam nyolc hetet, és miután nem mehettem kifelé az imént említett két okból kifolyólag, ezért elindultam befelé.

Ez milyen gondolatokat ébresztett Önben?

– Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen mit akar üzenni nekünk ezzel a Fentebb Való; mit szeretne elérni, mi a célja?

És mire jutott?

– Megnéztem egy filmet; egy olyan filmet, amit pár évvel ezelőtt már láttam. Az a címe, hogy Silent, mint némaság. Ezt a filmet Martin Scorsese rendezte, ami kifejezetten az emberi gyarlóságról, gyengeségről és hitehagyottságról szól. Arról a hitehagyottságról, ami akár egy ilyen pandémia esetén egy társadalmat érinthet. De nem is inkább a társadalomra gondolok itt, az emberre, hiszen szeretünk inkább a társadalom mögé bújni és saját személyes felelősségünket kihagyva az egészből, egyszerűen elkenni a dolgokat. És ez a film nekem nagyon sokat segített abban, hogy újragondoljam, hogy ki is vagyok, merre tartok és mi az én igazi célom és dolgom ebben a világban. A másik, gondolatokat ébresztő kulturális élményem Oswald Spenglernek A Nyugat alkonya című könyve, amit már többször elolvastam. Ez arról szól, hogy egy adott kultúrkör mikor kezd el kivirágozni, hol van a csúcspontja, és honnét kezd el hanyatlani. Spengler ezt nem egy lineáris egyenesen vizsgálta, hanem egy kör alakú pályán, ennek segítségével tisztán látszódott, hogy megjelent előbb a szekularizáció, aztán az elszemélytelenedés. Mindennek a mértékegysége a pénz, a hatalom. Én ezt most átfordítottam kicsit a huszonegyedik századra, ahol kristálytisztán tetten érhető a hanyatlás folyamata. Nem hiszem, hogy ezt részletezni kellene.

Mindennek szellemében hogyan teltek a napjai bezárva?

– Szuper volt! Nem tudom, hogy hányan vannak ezen a véleményen, én iszonyatosan élveztem. Úgy fogtam fel a helyzetet, hogy van egy társadalmi elvárás, amelynek meg kell felelni. Nem volt holtpontom sem, amikor azt mondtam volna, hogy most már elég volt, mert tudtam, hogy egyszer vége lesz. Nekem félig tele volt az a bizonyos pohár, hiszen végre az egyetemista lányommal lehettem nyolc héten keresztül, amire nagyon régen volt példa. Amíg tanult, volt időm rendbe tenni a gardróbomat, kiszelektálni a cipőimet és kimosni a függönyöket.