Ott van két apátlan, anyátlan kisgyermek, és senki nem veszi a pártfogásába őket?

Másodszor ültem a korábban ismeretlen idős asszony ágyánál az otthonban, s másodszor hallgattam végig szinte ugyanazt a történetet. Nem volt fárasztó, sőt kifejezetten érdekelt a „mese”, amit az élet írt, mert kemény, nehéz sorsot mutatott meg csupán abban a pár percben is, amíg hallgattam.

Két kisgyermek maradt egyedül, a nővér a húgáról is gondoskodott

Általában fordított a helyzet: én mesélek, s az idősek hallgatják, ám van, hogy másként alakul, és inkább az mesél, akinek a szobájába betévedek heti egy alkalommal. Klári néni története első hallásra megdöbbentett, s abban a röpke fél órában, amíg mellette ültem, egészen másként értékeltem egyébként sokszor nehéznek érzett helyzetemet a világban. Már fogalmam sincs, mi volt a hívószó, talán megkérdeztem, honnan jött, vagy ki tudja, de Klári néni egyszer csak elkezdett mesélni. Arról, hogy mennyire várta haza annak idején, gyerekfejjel az édesapját, aki katona volt a II. világháborúban. Olyan erős volt ez a várakozás, a vágyakozás a hazatérésre, hogy a kislány rendszeresen álmodott az édesapával, szinte látta maga előtt, hogyan érkezik meg, s miként szól hozzá úgy, kedveskedve, mint amikor egyébként a hétköznapokban munkából érkezett. Ám a valós hazatérés sohasem következett be. Klári néni, két évvel fiatalabb húga s az egyedül maradt édesanya csak várt és várt. Illetve az anya már azt sem: a kilátástalanság, a mindennapos kemény munka felőrölte az idegrendszerét, képtelen volt elhinni, hogy férje hazatér, és gyermeke hitét is inkább megtörni igyekezett, mint támo­gatni. Egészen addig, míg egy nap az anya is föladta, s itt hagyta e világon gyermekeit, talán tudattalanul is utána menve urának…

A hétéves Klárika és testvére tehát egyedül maradtak, a nővérnek kellett ellátni a húgát is, gyerekfejjel – tudtam meg a néni elbeszéléséből. S közben kissé hitetlenkedtem: hogy lehet ez? Ott van két kisgyermek, és senki nem veszi a pártfogásába őket? Senki nem gondoskodik róluk rendszeresen? Az asszony csak bólogatott: bizony, így volt. Igaz, a falubeliek segítettek valamit, mégis, a napi betevőt elő kellett teremteni, és a jövőre is gondolni kellett. Elment hát a kislány napszámosnak egy helyi zsidó asszonyhoz, akinek gyümölcsöse volt. Itt dolgozott éveken át, s nagyon hálás volt a lehetőségért, meg azért, mert a nő spórolni is megtanította: mindig megkérdezte, mit vesz a pénzen, amit tőle kap, így a gyermek odafigyelt arra, mire költ. „Annyi pénzt kaptam, mint a felnőtt férfiak!” – tette hozzá büszkén.

Klárika főzött, gondoskodott a húgáról is, aki igen beteges volt. Így teltek az évek, míg a kamasszá cseperedett lány egyszer csak férjhez ment. Idővel földhöz, házhelyhez jutottak, s ekkor ő volt a világ legboldogabb asszonya – Klári néni egészen pontosan így fogalmazott. Két gyermekük született, és időközben húga is párra lelt. De milyen az élet: Klári néni férje is korán távozott az élők sorából, betegség miatt, ezért nem sokat tudtak családként együtt élni. Az asszony pedig azóta is egyedül van, nem ment újra férjhez – mesélte az otthon csöndes szobájában. Aztán, kis hallgatás után hozzátette: „A szobatársam nem hiszi ám el, amiket mesélek.”

Én elhiszem – mondtam. S ha ennek az egésznek csupán a fele volna igaz, akkor is azt érezném: ez a legkevesebb, amit megtehetek egy ilyen sorsú asszonyt hallgatva.