Így vonultak ki a szovjet csapatok – Borsits László mesélt a Helyőrségi Klubban

Mi volt a csapatkivonás legnagyobb kockázata?

– Az, hogy a szovjetek egy olyan megállapodást szerettek volna kötni, hogy minden alakulat vagy helyőrség külön számoljon el – mondta Borsits László nyugállományú vezér­ezredes, egykori helyettes államtitkár. – Ez azt jelentette, hogy ha valahol nem tudtunk volna megegyezni, minden leáll. Ezért a megkötött egyezménybe eleve belefogalmaztattuk, hogy az elszámolás kérdései nem hátráltathatják a kivonás ütemtervét.

Ez az elszámolás mit jelentett?

– Figyelembe kellett venni, hogy ők mit használtak, milyen építményeket hoztak létre, milyen károkat, szennyezéseket okoztak. Hetven-nyolcvan milliárd körüli volt a követelésük, s ugyanennyit próbáltunk ezzel szembe állítani. A folyamat végén, 1992 novemberében, amikor az orosz delegáció nálunk járt, nullszaldóval zártunk, azaz a szovjetek sem fizettek, és mi sem fizettünk.

Hol hozták meg a kivonásról szóló döntést?

– A kivonás elvileg már 1985-ben megkezdődött azzal, hogy Gorbacsov lett a pártfőtitkár. Kihaltak a régi öregek: Hruscsov, Brezsnyev, Andropov, Csernyenko, s megváltozott a világ, a hidegháborús légkör enyhülni kezdett. Ennek fényében Gorbacsov 1988 decemberében az ENSZ közgyűlésén bejelentette, 1989-ben egyoldalúan kivon 50 ezer katonát és ötezer tankkal hat harckocsihadosztályt az NDK, Csehszlovákia és Magyarország területéről. Ezzel indult el az a folyamat, amelynek révén megkezdődhettek a tárgyalások, a felvetések arról, hogyan kerítsünk sort a csapatkivonás előkészítésére. Ez magyar részről alapvetően kétszer vetődött fel élesen: először 1987-ben Grósz Károly, majd másodszor 1988-ban Németh Miklós miniszterelnöksége idején. Minden miniszterelnököt tájékoztattunk az aktuális védelmi tervekről, s amikor Németh Miklós bejött hozzám, elmondtam neki, mit hozzon fel, ha Moszkvában tárgyal. Két dolgot nagyon megjegyzett, s aztán nagyon erőszakosan tárgyalt is ezekről. Az egyik a csapatkivonás, a másik a nukleáris robbanófejek elvitele volt. A megbeszélések alkalmával ígéretet kapott mindkettőre.

Raffay Ernővel beszéltem nemrégiben, ő ma is állítja, hogy a rendszerváltás egyik legnagyobb hibája az volt, hogy nem szereztünk vissza területeket. Ön szerint erre valóban volt esély?

– Ehhez nem akarok hozzászólni, politikával nem szeretnék foglalkozni, de tény, hogy ilyesmi ezeken a tárgyalásokon fel sem vetődött.

A kilencvenes évek elején elkezdődött a délszláv háború, nálunk pedig a hadsereg leépítése. Nem vittük mi ezt túlzásba?

– Nehéz ezt megítélni. Amikor 1989 decemberében átvettem a vezérkari főnöki beosztást, még 130 ezer főt számlált a hadsereg, azután lett az elnevezése Magyar Honvédség. A létszám 100 ezer főre csökkent 1991 végére, aztán 1996–97-ben még mindig volt 60-70 ezer katonánk, s azt követően apadt egyre jobban a létszám. Igen, az elképzelések szerintem is kicsit túlzottak voltak. Most aztán kapaszkodni kell, egyrészt hogy legyen tartalékosunk, másrészt hogy életre hívjuk a kihalt fegyvernemeket.