In memoriam Wanderer Géza Pál

Lajoskomáromi otthonában november 17-én elhunyt Wanderer Géza Pál kiváló pékmester, közéleti személyiség. Egy csaknem kétszázéves pékdinasztia tagjaként látta meg a napvilágot 1944. január 31-én. Természetesen ő is ezt a szakmát választotta élethivatásául, amelyet magas szinten művelt az elmúlt évtizedekben. Az Ozorai úti pékségéből kikerült kenyér és péksütemény fogalommá vált a környéken, nagyon sok helyre szállították nap mint nap. Nyugdíjba vonulása után fia, ifjú Wanderer Géza vette át az üzem irányítását, aki szintén letette a mestervizsgát és tovább fejlesztette a terméklistát, például a közkedvelt Géza- kaláccsal. Wanderer Géza Pál a szakmában és a közéletben végzett tevékenységéért számos elismerést kapott. Székesfehérváron a Szakma Kiváló Mestere, Budapesten pedig Kiváló Kisiparos Oklevélben részesült. A mestervizsga bizottság elnökhelyetteseként a Dunántúlon tíz évig vizsgáztatott. 2003-ban Lajoskomárom Nagyközség díszpolgárává választották a település életében végzett több évtizedes képviselői, valamint a civil szervezetek és az egyházak érdekében végzett önzetlen mecénási tevékenységéért. 2007-ben kiérdemelte a Fejér Megyei Kereskedelmi és Iparkamara Életmű Díját is. Kiváló asztalitenisz játékos is volt, hosszú évekig a sportszövetség elnökségi tagja. Kedves, segítőkész személyisége nagyon hiányozni fog. Búcsúznak tőle szeretett családtagjai, barátai, kollégái. Nyugodjék békében. Emlékét kegyelettel megőrizzük!

Csató József

A pékség egy napot sem állt!

Az életben a legfontosabb dolog a barátság – hitvallásodként citáltad valahányszor a kitételt. Szinte a dagasztóteknő alatt születtem – mesélted mindig, Géza. Lajoskomáromi otthonában november 17-én elhunyt Wanderer Géza kiváló pékmester, közéleti személyiség, egy csaknem kétszázéves pékdinasztia jeles képviselője. Herceg Batthyány Fülöp 1840-ben Lajoskomáromban egy félhely földet (20 magyar hold) és egy telket (1200 négyszögöl) adományozott ükapádnak, Wanderer Wolfgangnak. Famíliátok azóta is az Ozorai utcában él, nemzedékről nemzedékre. Édesapád 1936-ban nyitotta meg műhelyét, amit 1952-ben államosítottak, 1966-ban kaptátok vissza, s a te nevedre került. A pékség azóta egy napot sem állt! A zene, a népszerű dallamok, a tangóharmonika ugyanúgy hozzátartoztak a mindennapjaidhoz, mint ahogyan a frissen sütött kenyér illata. No meg a szőlő és a borospince. Józsikám, kétféle ember létezik – tódítottad számos alkalommal derűsen. Aki járt már a pincémben, és aki ezután jár majd… A borosgazda későn fekszik, a pékmester meg korán kel… És a zenész? – szegeztem neked többször a kérdést. Csak mosolyogtál hamiskásan, s hunyorítottál: Gyere, igyunk egy pohár bort! Géza, nem invitálsz már többé a Fülöp-hegyre: a boltíves, öreg pincébe? Mikor pihenünk meg a présházban, a foszlós kenyeredhez házi kolbászt és sonkát katonázva? De mintha újra hallanám a kedves dallamot, csak előkerült a világmárka Hohner harmonikád, s ujjaid fürgén futnak a billentyűkön…

V. Varga József