A rémület és a bátorság története

A második világháború utolsó évét írták a naptárak. Egy márciusi napon, kora délután történt: az amerikai légierőnek akkor már alig volt ellenfele a Luftwaffe. A 83-as vadászkötelékbe tartozó P-51-es Mustang repülőgép Hubert Davis főhadnaggyal a fedélzetén járőrözött, leoldotta kiürült üzemanyagos póttartályait és lassú emelkedésbe kezdett. A pilóta balra nézve meglátott maga alatt egy vele szemben repülő német Messerschmitt gépet. Davis azonnal előre buktatta a Mustangot és fordulóból szinte rázuhant ellenfelére. A német menekülőre fogta, Dávis üldözte, két teljes kört leírtak, mire az amerikai ki tudott lőni egy sorozatot.

Davis először semmit se látott, mert a kilátást akadályozta saját gépének az orra. De aztán megpillantotta, ahogy a német repülő oldalra pörög, a pilóta ledobja a fülke fedelét és elhagyja a gépet. Davis előbb alacsony magasságba ereszkedett és lefényképezte a földön füstölgő roncsot, majd emelkedés közben lefotózta az ejtőernyőjén lebegő pilótát is. (Aki talán nem is tudta, mekkora szerencséje van: sok pilóta ugyanis kíméletlenül lelőtte a gépből kiugrott ellenfelet.)

Davis számára azonban a bevetés még nem ért véget. Repült tovább, és ezúttal nem maga alatt, hanem felfelé nézve pillantott meg egy másik, hozzá képest az ellenkező irányba tartó Messerschmitt 109-est. Emelkedés közben lőtt rá, s éppen meg akart ereszteni egy második sorozatot, amikor az a német is dobta a kabintetőt és ugrott. Davis követte a zuhanó gépet és újabb fényképeket készített.

Ott állok egy második világháborús, hadimúzeumként is működő minnesotai repülőtéren, nem messze Granite Falls városától, az amerikai prérin, ahol egykor sziú törzsek harcoltak a túlélésért. Azt a Mustangot nézem, amelyik pilótájával megcselekedte a leírtakat. Az nem szerepel a gép előtt lévő tájékoztató táblán, csak én teszem hozzá, hogy 1945 márciusának végén már alig volt harcra fogható német repülőgép és pilóta, s akik még felszálltak, annyira fiatalok és rutintalanok voltak, hogy inkább menekülőre fogták, mintsem megkísérelték volna a légiharcot.

Azaz: akkor már könnyű dolga volt a szövetséges légierőnek.

De nem volt ez mindig így. Tanúja e megállapításnak egy másik hangárban lévő B-25-ös bombázó, amire ha máshogy nem, a Pearl Harbor című, egyébként roppant naiv amerikai filmből emlékezhet az olvasó. A Doolittle-rajtaütés Tokió első amerikai bombázása volt 1942. április 18-án. A szárazföldi felszállásra tervezett B-25-ösök a Hornet anyahajóról szálltak fel, mert csak így tudták elérni célpontjaikat. A gépek a vakmerő támadás után tovább repültek Kína felé, és egy kivételével ott szálltak le. Nem véletlen, hogy a B-25-östől nem messze, egy üvegvitrinben ott őrzik Doolittle egyenruháját és utazó bőröndjét: egyik legendás parancsnoka volt az amerikai légierőnek egy olyan időszakban, amikor még sokkal több kellett a győzelemhez a sokszoros számbeli fölénynél.

Az amerikai repülőmúzeumban egy olyan különlegességet is kiállítottak, mint amilyen a csapatszállító vitorlázó repülőgép volt. Mai ésszel alig felfogható, rémületes órák vártak azokra, akik félelemtől izzadva egymás mellé préselődtek ezekben a labilis szerkezetekben, amelyek vászon borítása semmi elől nem nyújtott fedezéket ami nagyobb volt egy borsszemnél és ölt. A gépeket a normandiai partraszálláskor és később, a katasztrofális kimenetelű Market Garden hadműveletnél is bevetették és sok fiatal jenki számára váltak koporsóvá. Dakoták vontatták a célterület fölé a vitorlázókat, aztán azok saját súlyukra és szerencséjükre hagyatkozva ereszkedtek a földre: a már említett Market Garden hadművelet esetében egyenesen egy, az íróasztali katonák által akkorra már leírt, de még mindig keményen kitartó német hadosztály nyakába. Ha valaki túlélte a landolást, csak akkor kezdődött a neheze, hiszen könnyű felszereléssel kellett harcolni egy elkeseredetten védekező ellenséggel szemben.

Ezután is harci eszközöket építünk, aztán kiállítjuk őket saját dicsőségünk, bátorságunk, tehetetlenségünk és kárhozatunk emlékére.

Amikor kerülgetem a kiállított bombákat, eszembe jut: ilyenekkel szórták meg sok magyarországi nagyváros mellett Székesfehérvárt is. Németország és Japán civil lakosságának még több jutott: és ezt bizony terrorbombázásnak hívjuk, még akkor is, ha nem lennék ettől a megállapításomtól itt túl népszerű. Találok egy kamikázé fejkendőt, lángszórót, ami oly gyakran változtatta kezelőjét lángoszloppá, egy oktatókönyvet rajzzal, amely Manhattan jövendőlt japán bombázását ábrázolja.

Aztán ott van egy Sherman tank, és szinte látom, ahogyan Donald Sutherland kurjant és tüzet kiállt, mint a Kelly hősei című filmben. A valóság azonban egészen másként festett, a Sherman nem volt ellenfele a német Tigrisnek, ezért az amerikai kezelők rettegtek attól, hogy tűzpárbajt vívjanak még jelentős túlerő birtokában is.

Járom a hangárokat, a normandiai partraszállást idéző szobrok szemébe nézek, látom az erőszak időbe kövült emlékeit és eszembe jutnak azok a magyar veteránok, akikkel az elmúlt évtizedekben interjút készítettem és ma már nincsenek az élők között, csatlakoztak azokhoz, akik el sem hagyták a csatateret soha. Lehet értelmet adni annak, ami történt? Van oka és célja annak, hogy emlékezünk a múltra, arra, hogy mivé lettünk, s talán mivé lehettünk volna?

„Utálom a háborút”, mordul fel mellettem útitársam, mire egy másik barátom lehurrogja: „Ez történelem!” Mindkettőjüknek igaza van. De ez rajtunk, embereken nem segít. Ezután is harci eszközöket építünk, aztán kiállítjuk őket saját dicsőségünk, bátorságunk, tehetetlenségünk és kárhozatunk emlékére. Isten bocsássa meg nekünk.