A régész, aki Moszkvában sztazsor volt (videóval)

Ovidius Tomiban, juthat az érkező eszébe a hangulatos, léckapuba futó sövénykerítés elé érve – azzal a különbséggel, hogy ez itt nem száműzetés, a házigazdának pedig, ha ír, nem a légből röppent múzsák diktálnak, hanem a sűrű anyaföld és annak kincsei. A portán dús a növényzet, a gyümölcsfák között pedig öt diófa áll. „Öt” – mondta a régész úgy, mintha azzal valami mást is mondani akarna, de mint kiderült: csupán a tárgyszerűség, a pontosság kedvéért hangzott el a szám, ami lehetne bármennyi, de ha öt, akkor öt. Rögtön, már egyetlen szóban is ott a tudós attitűd: a tények tisztelete. A bejáratot éberen őrzi Tücsök, a szépkorú, de méretes fekete eb, aki a gazdi utasítására egy lépést hátrál, de a barátság még messze van. A kerti asztalnál, amelyen előre odakészített könyvek várakoznak, elhelyezkedünk, és beszélgetni kezdünk.

Az avar korral és a népvándorlás korával foglalkozó régész egy kipusztuló faluban vett telket ezelőtt 30 évvel. Bakonykútiban, a 60-as években még 500 lelket számláló faluban a 80-as évekre már csak százan laktak. 1987-ben Fülöp Gyula egy 92 fős településen lett a 93-ik. A falu maga persze, mint megtudtuk, történelmi rutinnal rendelkezik a szélsőséges lélekszámváltozásban, a „lélekzésben” – ugyanis a török korban szinte elnéptelenedett, 1710 körül telepítették be ismét német területről. A II. világháború végén viszont éppenséggel a svábokat telepítették ki onnan, míg 4-5 családot a Felvidékről átdobtak oda. E történelmi trauma utóhatása, ahogy Fülöp Gyula fogalmazott, még 1987-ben is érzékelhető volt Bakonykútiban, ahol azonban mostanára már 175-en laknak, és egyre több a falu „saját” gyereke.

A kerti asztalra a régész két vaskos László Gyula kötetet is maga elé helyezett, érzékelhetően az egykori mester iránti tiszteletből, másrészt a régészi saját pálya eredettörténetének dokumentálására. A László Gyula-i szellemi hagyományba, örökségbe és egészen konkrétan annak feldolgozói munkálataiba bekapcsolódott fiatalok közt Fülöp Gyula később az Árpád népe előtt című illusztrált kötetével vitte tovább László Gyula 50 rajz a honfoglalókról című munkáját. Az Árpád népe előtt egyébként remek, informatív és közérthető kötet, kiváló segédlet lenne az iskolai történelemoktatásban, de ma már csak antikváriumból szerezheti be az, aki szerencsés. Újbóli kiadás? Fülöp Gyula legyint – ma már ez nem így működik.

Hogy hosszasan emlékezett tanárára, megkérdeztük Fülöp Gyulát a fiatalokról is: volna-e a régészek közül valaki, aki tanítványnak volna nevezhető? – Tanítványom nincsen – válaszolta, de azt elárulta: mindig odafigyelt a következő generációra. A mostani 30 év körüli kutatókról szólva úgy fogalmazott: olyan súlyú szakmai munkát végeznek már ilyen fiatalon, mint mások más időkben csak 40–50 éves korukra. – Szeretik a szakmát, tudják, mi az, hogy múzeum, és a társtudományokat is bevonva a teljes embert kutatják, nem csupán a tárgyakat – összegzett házigazdánk. Mindehhez persze hozzátehető az is: Székesfehérvár újabban inspiráló, valóban emberes feladatokkal kínálja meg az arche­ológusait.

Derűs színfoltja volt a beszélgetésnek a moszkvai fél esztendő fölidézése, amikor az egyetemi részképzésre kiutazott, huszonéves Fülöp Gyulát a Lomonoszov egyetemen tévedésből a posztgraduális fizetési listára vették föl. Így kapott „sztazsor” besorolásban havi 80 rubelt, ami elérte az egyetemi oktatók bérezését. Eközben olyan szakkönyveket, amelyeket itthon vagyonokért adtak, kint 10–20 kopejkáért tudott beszerezni. A Moszkvában megalapozott könyvtárából került ki később az a kötet is, amelynek képi dokumentumai szolgáltak munkájához alapul az Árpád népe előtt című kötet rajzolójának, Lendvai Antalnak.

A szakmai kérdések között óhatatlanul szóba került a kettős honfoglalás elmélete is. Ehhez, amint a régész összefoglalójából kitűnt, vannak és kerülnek is elő meggyőző adalékok. Fülöp Gyula megemlítette a késő avar kori szarvasi csont tűtartót. Ez az 1983 áprilisában megtalált apró háztartási eszköz egy 740 környékére datált avar sírban pihent. Vagyis a 670 környékére datált első honfoglalási hullám után 70 évvel később került a földbe. A négy oldalú női eszköznek pedig minden oldalán rovásfelirat található, amely legértelmesebben a rekonstruált, korabeli magyar nyelven visszafejthető. Ebből adódik, hogy 740 környékén a Kárpát-medencében éltek magyar ajkú anyák, akik gyermekeinek a magyar így értelemszerűen az anyanyelve volt. De a vándorló népek mozgásáról is folyvást kerülnek elő újabb leletek, adatok. Ezek alapján tudható, hogy a két bejövetel dátumai (670, illetve 896) között, 862-ben a magyarok a Dnyeper vidékéről a Kárpátok északi részén, lengyel területeken keresztül jártak német területekre segédhadaknak, vagy zsákmányszerző hadi utakra. Hogy mindez miért nincs benne a köztudatban? A régész elmondta: az iskolai tankönyvek általában 20–40 év távolából követik a legfrissebb történeti, régészeti eredményeket.

A népvándorlások koráról még a kerti asztalnál ücsörögve sem lehetett a „migráció” szó kihagyásával beszélgetni – már csak szakmai okokból sem. Így aztán a beszélgetés végén fölvetettük: maga a szó, a „migráció” újabban eléggé terhelt, megosztó fogalommá vált.

Erre Fülöp Gyula rögtön rávágta: – Miért, amikor az első emberpár elindult Afrikából és meghódította a világot: ők nem migránsok voltak? – Majd komolyra fordítva a szót, így folytatta: – Ha csak a római birodalom utolsó századaitól nézzük: a gepidák beköltöznek Erdélybe 275-ben, az angolok átmennek Angliába, ahol kelták laktak addig, függetlenül attól, hogy skótoknak vagy walesieknek nevezték őket. Aztán megindul az európai migráció: a frankok benyomulnak Franciaországba, a keleti és nyugati gótok átvonulnak Európán Spanyolországig, a vandálok pedig Tunéziáig jutnak. Ha így nézzük, a vandálok leszármazottai most Afrikából Európába csupán visszatérnek. A kérdés az, milyen távlatokból értékeljük az eseményeket.

– Na jó, vetettük erre ellen, de nem lehet, hogy azok alapvetően lassú folyamatok voltak, amihez lehetett alkalmazkodni?

– A maihoz hasonló gyors migráció létezett akkoriban is – válaszolt a régész. – Amikor a hunok besöpörtek a csapataikkal Erdélybe, a gepidák rögtön levonultak a Szerémségbe, a mostani Baranya déli részére és a Vajdaságba. A gótok akkor kerültek át a Dunán, egy részük a Kárpát-medencébe, más részük a Balkánra – és mindez egyetlen akció volt, mint a tatárjárás. Nem számított a birodalmi limes és a katonaság: az érkező nép átözönlött. Nem volt mit tenni: föl a kocsira, amit lehet és csapot-papot hátrahagyva futni – nyomatékosított Fülöp Gyula a további ellenvetéseket kizárandó.

– Mondjuk sok holmijuk nem volt – tette hozzá. – Ha megnézzük a jurtát, vagy az agyagból, vesszőből épített paticsfalú, nádtetejű putriházakat, amilyenben a germánok is éltek, odabent mindenkinek csak egy pár ládája volt, ami fekhelyül is szolgált, takaró, ünnepi ruha, néhány edény a konyhában, szerszámok: a háztartást egy kocsira fel lehetett pakolni.

„Mintha akkoriban mindenki csak kempingezett volna” – incselkedett belülről az élet­ösztön a régészt hallgatva – és ezzel együtt új értelmet nyert az időutazás fogalma is. Ezek szerint nyáron egy Velencei-tó parti „szálláshelyre” levonulva igazából nem csak azt a pár tíz kilométert tesszük meg: ha jól csináljuk, 1000–1500 évet is utazhatunk vissza az időben. Hiszen még mindig a történelemben élünk – az pedig bennünk: régészekben, újságírókban, olvasókban.

NÉVJEGY

Fülöp Gyula régész, a Szent István Király Múzeum korábbi igazgatója 1953-ban született Kiskunhalason. Sárbogárdon nevelkedett, ott járt gimnáziumba is. 1971-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait az ELTE történelem, népművelés és régészet szakán, diplomát 1976-ban szerzett. Szakterülete a római kor, az avar kor és a népvándorlás kora. Két kötet és számos tanulmány szerzője.