A 93 éves Pappenheim unoka szívesen mesélt az iszkaszentgyörgyi évekről

A 93 éves asszony nemcsak a névadó ceremóniát állta végig, de botjára támaszkodva beszélgetett még közel fél órát számos falubeli ismerősével, akik üdvözölték őt. Ezt követően kértem tőle interjút.

„Semmivel sem törődött, csak vette a szobrokat”

– Nem fáradt el nagyon? – ezt kérdeztem tőle elsőként, miután leültünk a pihenőben álló egyik padra.

Inkább csak lelkileg vette igénybe az elmúlt óra – hangzott a válasz.

– Az én nagyapám, Pappenheim Siegfried, aki az itteni gyönyörű kastélynak egy részét építette, nem értett sem a mezőgazdasághoz, sem a pénzhez, csak a művészethez és a zenéhez. Nagy volt a fejetlenség az uradalomban, mindenki lopott, mindenki svindlizett. Tehette, mert nagyapám semmivel sem törődött, csak vette a szobrokat. Közben megismerkedett egy fiatalemberrel, Manteuffel báróval, az én édesapámmal. Ő a mai Lettországból származott, de amikor az első világháború után összedőlt a cári hatalom, mindenüket elvesztették. Mondta neki a nagyapám, gyere, légy az ügyvezetőm Magyarországon! Apám eljött, és nagyon szépen rendbe hozta a birtokot addig, amíg a Pappenheim nagyapám fia Németországban el nem végezte a mezőgazdasági akadémiát, és haza nem jött. Akkor apám átadta neki a rendbe hozott uradalmat – mondta el Sybill de Mola, akitől megtudtam, hogy édesapja ezt követően Németországban vállalt munkát. De ott, a civil életben semmilyen munkát nem lehetett kapni, ha nem volt valaki a náci párt tagja, ezért katona lett. Elszegődött Canaris admirálishoz, s – itteni kapcsolataira tekintettel – összekötő tiszt lett a német és magyar kémelhárítók között. Az apa – mint Sybill de Mola fogalmazott – cikázott a két ország között, de a mamát és őt Magyarországon hagyta.

– Felnőttek között nőttem fel, nem volt semmi gyerek körülöttem. Nem volt rádió, sem televízió, és amíg olvasni sem tudtam, azt figyeltem, hogy a felnőttek mit beszélnek – folytatta az idős hölgy, akit eleinte az anyja tanított. Aztán egy osztrák nőt fogadtak mellé házitanítónak, aki a budapesti német iskola tananyagára kellett volna, hogy oktassa a kis Sybillt. Már csak két hónap volt hátra a negyedik elemi végén teendő vizsgáig, amikor a mama megnézte a füzeteit. Rémesek voltak! A mama elkezdte vallatni a nevelőnőt, aki adta a sértődöttet, mert úgy gondolta: két hónappal a vizsga előtt már nem mondanak fel neki. De tévedett.

– Itt maradtam én szerencsétlen flótás! Apám éppen akkor utazott Németországba meglátogatni a családját. Ott aztán összeakadt egy öreg német főiskolai tanárral. „Kicsit buta az én lányom” – mondta neki apám, aki nem tudta eldönteni, hogy a nevelőnő-e a ludas, vagy én. „Eljövök én, megtanítom ezt a gyereket. Amúgy sem voltam még soha Magyarországon” – válaszolta a felkérésre a tanár. S eljött ez az aranyos ember, akivel két hónap alatt végigvettük az egész évet, és én sikeresen letettem a vizsgát – tudtuk meg Sybill nénitől, akit ez­után beadtak egy, a Szent Szív apácarend által működtetett ausztriai intézetbe.

– Alig kerültem oda, amikor 1938 novemberében egyszer csak összetrombitáltak bennünket egy nagy terembe. Ott volt mindegyik szerzetes nővér. Mi lesz itt? Bejött egy náci barna uniformisban, részegen, piszkosan, üvöltve. Ez nem egy német iskola! Ez egy internacionális dolog. Be fogjuk zárni karácsonyig. Karácsonyi szünet után nem fogtok már ide visszajönni. Ezt kiabálta. Engem pedig betettek egy másik külföldi iskolába. 1939 nyarán aztán hallottam, amint a szülők azt beszélik, hogy ha kitör a háború, akkor a gyerek Magyarországon megy intézetbe. Furcsán hathat, de én nagyon elégedett voltam, amikor ősszel a tan­évet Budapesten, az Ajtósi Dürer sor 21. alatt, a Szent Szív zárdában kezdtem el…

Sybill de Mola bizonyosan beszélt volna még tovább is az életéről, én pedig szívesen hallgattam volna élvezetes előadását, ám rokonai figyelmeztették: az árnyékban hűvös van, ideje indulni.

– Muszáj menni. De még találkozunk – mondta búcsúzóul.

1944-ben hagyta el Iszkaszentgyörgyöt

Annak érdekében, hogy kerekebb legyen a történet, megkerestem Gombosné Kis Editet is, aki kiváló iszkaszentgyörgyi helytörténész, és jó ismerőse Sybill de Molának.

Az alábbiakat tudtam meg tőle. Idézem: „Lánykori nevén Baroness Sybill von Manteuffel-Szoege szülei a németországi Pappenheimben ismerkedtek össze, és Iszkaszentgyörgyön kötöttek házasságot 1924-ben. Pappenheim Szigfrid nászajándékba adta nekik a bujáki birtokot. Ott is és Szentgyörgyön is elhanyagolt volt a gazdaság, amelynek a rendbetételét Heinrichre bízta Szigfrid gróf. A gazdasági válság miatt azonban Bujákot el kellett adni. Már folytak a tárgyalások, mikor Szigfrid beteg lett, s a birtokot úgy adták el a halála évében, 1936-ban, hogy nem tudott róla. A szentgyörgyi gazdaságot Alex vette át, Heinrich 50 évesen munka nélkül maradt. A barátja, egy bajor gróf hívta a német kémelhárítókhoz. A Hitler ellen dolgozó csapat katonája lett mint kémelhárító összekötő tiszt. A család miatt vállalta el ezt a munkát. 1946-ban hadifogságba esett, ott halt meg.

Sybill néni 1944. október 16-án hagyta el Szentgyörgyöt. Édesanyjával és nagyobbik öccsével Bajorországba költöztek Dolly nénihez (Pappenheim Dorottya), aki akkor veszítette el a férjét. Innen jutott ki aztán Olaszországba. Ott két hercegi család gyermekeinek tanított nyelveket. Milánóban ismerte meg férjét, Armando Mola tábornokot. Három lányuk született.”