Bokros Jánosra rokonai, pályatársai, diákjai és a keresztúriak emlékeztek

Az elejétől a végéig megtelt teremben ülők figyelme rövid idő után a portré alatt ülőkre irányul.

– A mai est azoknak szól, akik ismerték őt, és azoknak is, akik nem: versek, zenébe foglalt költemények, pillanatok villannak itt fel – lép a mikrofonhoz Bokros Judit. Nem a véletlen műve a nevek egyezése, ő Bokros János lánya. Azé a Bokros Jánosé – tanáré, költőé –, akire most emlékezünk. Aki mindössze ötvenévesen hunyt el. Idén töltötte volna be nyolcvanadik születésnapját.

Sárkeresztúron Bokros János nevével fémjelzett díjat is alapítottak

– Egyetemista korunkban ismertük meg egymást, szobatársak voltunk. Hamar kiderült, hogy mindketten verseket írunk, hasonló hangvételben. Így nemcsak barátokká, de mondhatni, testvérekké váltunk. Sokat jártunk egymáshoz, János hozzám, Monorra, én pedig hozzá, szülőfalujába, Sárkeresztúrra. Már-már én is tiszteletbeli sárkeresztúri lettem – idézi fel az emlékeket az egyik pályatárs, Baranyi Ferenc, miközben Csutiné Turi Ibolya sárkeresztúri polgármester a fejével bólogat. Baranyi fejből idézi pályatársai műveit, azokra majdhogynem jobban emlékszik, mint sajátjaira – fogalmazza meg.

– Erős hangú, mégis csendes ember volt. Ritkán szólalt meg, de akkor is szerényen tette, mindenki felé barátsággal közeledve – emlékezik vissza Bobory Zoltán költő, a Vörösmarty Társaság elnöke. Mellette Bakonyi István irodalomtörténész is felszólal: „szakmai és emberi tulajdonságai is mély nyomot hagytak bennünk”, mondja. S megfogalmazásának minden szava igaz: Bokros Jánosnak rövid élet jutott, de annál maradandóbb.

Mindez a Lánczos-Szekfű Ösztöndíj keretében

„(...) mert Isten népe megfogadta: / Fölépítjük a templomot!” – szólaltatja meg a zene nyelvén Bokros János egyik, a költő munkásságát is reprezentáló versét Cserta Gábor és Balázs, mielőtt Horváth Irma zenész hangszerelt gyermekversek előadásába kezd. Ezzel a verssel sok-sok éve megemlékeznek már a költőről, tanárról. Azonban ezen az estén a családi momentumokba is betekinthetünk: fotóalbumrészletek, az általa használt írógép, a jó barátjával, Baranyi Ferenccel egymásnak dedikált könyveik, avagy megannyi meghitt emlék kerül a nyilvánosság elé. Mi több, Varga Gábor Farkas képzőművész papírkivágat-kiállítása is bensőséges hangulatot teremt, a versrészletek formákká válnak s így nyernek új értelmet. Mindez a Lánczos-Szekfű Ösztöndíj keretében. Jövőre pedig – részint a költő halálának kerek évfordulójára – emléktáblát avatnak az alma materben, a mai Ciszterci gimnáziumban, ahol egyaránt tanult és tanított Bokros János. Végül Bokros Jánosné lép a pódiumhoz. Sorra emelkednek a telefonok, készülnek a fotók, a vendégek pedig sűrűn bólogatnak, amikor a feleség arról szól: csak az hal meg, akit elfelednek…