Mindent megkapott az út 400 kilométeres távjától Stegmayer Erzsébet

– 52 éves voltam akkoriban és mint sokakat, engem is foglalkoztatott az El Camino. Láttam róla filmet, sokat olvastam róla az interneten is. Ráadásul egy igen nehéz időszaka volt az életemnek az akkori: munkával kapcsolatos gondok, építkezés. Sok minden jött össze egyszerre. Tudtam, éreztem, mennem kell, szükségem van valami másra, arra, hogy csak magamban legyek és átgondoljam a dolgaimat. Végül januárban döntöttem el, hogy nekivágok – meséli Erzsébet, aki mindennapjait egy csákvári patikában tölti. – A 800 kilométert nem engedhettem meg magamnak, de a család sem támogatta. Pláne úgy, hogy mire mindent leszerveztem, kiderült, egyedül megyek.

Adódik a kérdés, nem ijedt-e meg, hiszen 52 évesen az ember már nem könnyen vág neki az ismeretlennek, vállalva a kihívásokat, ráadásul nyelvtudás nélkül. De Erzsébet igen határozott asszony, nem tántorodott el. Nem könnyű az út, különösen, ha egyedül megy valaki. Többször érezte úgy, főleg a hegyekben, ahol havazott, a hágók, meredek emelkedők tövében, hogy nem tudja megcsinálni.

– Volt olyan, hogy szakadt az eső, fáradt voltam, leültem a sziklák tövében és azt mondtam, ennyi volt. Se fel, se le. Nem bírom tovább. Aztán valahonnan erőt merítettem, és megcsináltam azt a szakaszt is. A saját tempómban haladtam, napi 28-33 kilométert tettem meg. Egyedül mentem, de mivel nagyjából ugyanazokkal az arcokkal találkozik az ember az úton, egy idő után elkezdték figyelni, hogy vagyok, megérkeztem-e este az aznapi szakasz után a szálláshelyre. Foglalkoztak velem, és ez jólesett. Sokszor éreztem magam egyedül, amikor jó lett volna, ha van valaki mellettem, de így utólag azt mondom, jó volt egyedül menni, mert egy másik emberhez alkalmazkodni kell, és két hét összezártság és a teljesítménykényszer biztosan kihozza a kapcsolat gyenge pontjait. Így meg magam éltem meg mindent. Volt, hogy csak arra tudtam gondolni, ezen a szakaszon valahogy túl kell lenni, és arra koncentráltam, de volt olyan is, amikor menet közben jöttek a gondolatok, érzések, amiket hagytam, hadd menjenek keresztül rajtam.

Nem készült az útra különösképpen, néhány hétig eljárt gyalogolni, de akkor sem tett meg nagy távokat. Kemény télben indult, mert március ide, tavasz oda, a hegyekben bizony még a hó és a fagy az úr ebben a hónapban. Márpedig bizonyos szakaszokon akár 1500 méteres magasságban vezet az út. Mint utóbb kiderült, talán erre volt a legkevésbé felkészülve.

– A felszerelésemet sikerült jól összeállítanom, ám a cipőim nem voltak igazán megfelelőek, illetve kesztyűt sem vittem magammal, és jól jött volna még egy lábszárvédő is. A lábam sokat fájt. Ezen felül történt egy kisebb baleset, no nem az úton. A reptéren feladott hátizsákom, amelyet körbe is tekertem fóliával, valahogyan kiszakadt út közben, így az egyik oldala nem volt tökéletes. Szerencsére azért tudtam használni.

Két hét alatt tette meg a 400 kilométeres utat és érkezett meg Santiago de Compostelába, abba a városba, ahol a hagyomány szerint idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai találhatók. Innen kapta a zarándokút az eredeti nevét – amelyet abban az időben fordított irányban jártak végig a zarándokok –, Szent Jakab-út. Erzsébet azt mondja, mindent megkapott az úttól, amit várt.

Hosszú ideig áradt belőle a nyugalom, és nem lehetett kihozni a sodrából. Most, két év után arra készül, hogy ismét végigjárja az El Caminót, hogy megköszönje Istennek azt, amit kapott.