Lássuk a következő hatvan évet! Hirtling Istvánnal beszélgettünk

Bevallotta: boldogan tekint vissza élete első hatvan évére, és izgatottan várja, mit hoz számára a következő hatvan. Család ellen nincs orvosság, Bizánc, My Fair Lady, Hamlet, A Csókos asszony, Abigél, A Fösvény – csak néhány szerep azok közül, melyeket a Vörösmarty Színházban láthatott a közönség Hirtling István közreműködésével. A Rajz János-, Ivánka Csaba-, Jászai Mari-díjas Érdemes Művész a 2012–13-as évadtól tagja a fehérvári színháznak. Korábban többek között a Nemzeti, a Radnóti, a Madách, a Játékszín, a Petőfi, a Szigligeti, a Merlin és az Új Színházban élvezhettük művészetét. Filmszerepeivel és életrajzi adataival most nem is tölteném meg a sorokat, hiszen tökéletesen átlátható szakmai pályafutása. Bárki egy pillanat alatt megtudhat róla mindent újságcikkekből, korábbi nyilatkozataiból.

Születésnapján hívtam fel, hogy köszöntsem e jeles alkalomból. Vidám volt, nyitott, közlékeny, s rendkívül boldogan készült a „meglepetésvacsorára”, amelyet a családja szervezett számára. Mint mesélte: a délelőttje munkával telt. Egy nagyon izgalmas lengyel film két epizódjának szinkronmunkáit fejezte be (amely nemsokára adásba kerül), a délutánt pedig a pihenésnek szentelte. Mivel egyébként ritkán jutnak el moziba a feleségével, így most megnéztek egy filmet, az esti program pedig meglepetés. Gyerekkorunkban az édesanyánk azt mondta, hogy december elsejétől nem kotorászunk a szekrényben karácsonyig, s ez a születésnapok tekintetében is betartandó! – mondta, majd hozzátette a család és a házasság kapcsán, hogy a boldogság könnyen jön, de megtartani csak odaadó erőfeszítéssel lehet. Az ugyanis nem magától értetődő, hogy az embernek van egy szép otthona, két egészséges gyermeke és egy gyönyörű, szerető felesége, aki ugyanúgy, ugyanazért a családért él, mint a férje.

Hirtling István 15 évvel ezelőtt házasodott meg. Első gyermekük, Márton a nászúton fogant (most lett a napokban 14 éves), a második gyermek, Rozina 20 hónappal később érkezett meg. A népszerű színész Pilisborosjenőn él, s főállásban Székesfehérváron dolgozik. A sok utazgatás elég megterhelőnek tűnhet egy külső szemlélő számára, ám ő azt mondja, hogy azok a szerepek és kollégák, akikkel

együtt játszik Fehérváron, minden túlzás nélkül kárpótolják ezért a fáradságért, s egyébként is arra szokott gondolni vezetés közben, hogy Amerikában (ahol az egyik testvére él) teljesen természetes, hogy valaki a lakóhelyétől 80–100 km-re lévő munkahelyet választja. „Átcsábítási ajánlat” persze több is akadt az elmúlt években:

– Nemrég is kaptam egy nagyon csábító ajánlatot, de nem olyat, amiért otthagytam volna a fehérvári lehetőségeimet, az ottani szerepeimet, kollégáimat, akikkel hat éve együtt dolgozom. Egyébként az ember döntéseit nem mindig a kényelmi szempontok motiválják. Sokkal fontosabb számomra a közösségi erő, azon belül is a színészi szuverenitásom. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkitől független akarok lenni, mert az ember bizonyos szinten mindig függ a körülötte lévő világtól. Én a belső szuverenitásomat akarom megtartani. Nem engedem, hogy a körülmények eluralkodjanak a döntéseim felett, küzdök a kiszolgáltatottság ellen. A választásaimat minőségi szempontok szerint hozom meg.

Felesége élen jár a logisztikában: ő intézi a napi teendőket, s viszi el hetente ötször Márton fiukat Óbudáról, iskola után a város túlsó felén lévő vívóterembe, aztán irány vissza Óbudára Rozináért, aki addigra végez a röplabdaedzéssel vagy a rajzszakkörrel. Ha ő nem lenne ennyire rugalmas és megértő, a családfő se tudna a munkájára koncentrálni.

– A hétvége ritkán a családé. Ilyenkor nem engedünk semmilyen csábításnak, és inkább „csak” otthon vagyunk. Szinte magunkra zárjuk az ajtót, s elengedjük az állandó kötelmeinkből azt a feszültséget, ami óhatatlanul belénk ivódik az iskolában, a színházban, a munkánkban. Egy közös mozi, kirándulás, rokonlátogatás, baráti találkozó persze azért belefér. A család hétvégén elég későn kelő. Sokszor délben kerül sor a reggelire, amit a családfő készít el, ha nem kell próbára mennie. Az asztalra ilyenkor szokásosan palacsinta kerül: amerikai típusú, juharsziruppal vagy hagyományos, „magyar” tésztájú, baracklekvárral, csokiöntettel. Túrós ritkán van, bár a túrótorta mindannyiuk kedvence, ahogy a máktorta is nagy népszerűségnek örvend náluk (pláne, ha a felesége süti). S hogy milyen lesz a 60. szülinapi torta? Általában málnás túrótortát szokott kapni az ünnepelt, ez már hagyomány náluk.

Hirtling István ősei egyébként székesfehérváriak: ükapja és dédapja Székesfehérváron, a Tolnai utcában működtetett egy nagyon népszerű hintó- és kocsigyártó üzemet. A Hirtling Pál és fiai jó nevű cég volt a városban. Aztán a nagyapja fiatal korában Pestre került, ahol beházasodott egy soroksári, szintén sváb származású családba, s így született meg a színész édesapja, akit nagypapaként a gyermekei már nem ismerhettek meg, ám a 94 évig élt édesanyja még tudott gyönyörködni a „hatos és a hetes számú unokáiban”.

– Én nagyon későn nősültem s alapítottam családot. 46 éves voltam, de úgy gondolom, hogy nem maradtam le semmiről, s minden, ami történt az életemben, minden siker, kudarc, csalódás és öröm mind arra volt jó, hogy ma, ezen az alig egyfokos, hófelhős napon derűsen, elégedetten és boldogan tekintsek életem első hatvan évére, és azt mondhassam boldogan, telítve lelkesedéssel és izgalommal: Nosza, lássuk, mire megyünk a következő hatvan évben!