A műtárgy-hamisítás kínos és kényes ügy

Emőd Péter művészeti újságíró, a Hamisítás Elleni Nemzeti Testület Műtárgyhamisítás elleni munkabizottságának tagja ezzel kezdte izgalmas előadását nemrég a gyűjteményben. A közelmúlt nagy nemzetközi hamisítási botrányairól és azok tanulságairól beszélt. Hát igen, az a bizonyos banánhéj, amelyen előbb-utóbb azért mindenki elcsúszik. Ezzel együtt kényes és kínos ügyek ezek, amelyek igencsak kellemetlenül érinthetnek gyűjtőket, galériákat is. Hacsak éppen nem ők a sárosak.

Arról, hogy több-e a hamisítási ügy, botrány az utóbbi időben, mint néhány évtizede, megoszlanak a vélemények. Egyesek szerint igen, mások viszont úgy vélik, hogy a felderítési módszerek javultak, és a tömegkommunikáció is rátett egy lapáttal a nagy port felvert ügyek tálalásával.

A szakembertől megtudhattuk, hogy a hamisításnak is megvan a maga hierarchiája. Néhány évtizede a történetek a hamis műtárgy egyszerű eladásáról szóltak, ám ez ma már kevés. Egyrészt a leleplezés hatékonyabb lett, az életművek magas szintű feldolgozottsága sem segíti a csalókat, és nőtt a vásárlók veszélyérzete is. Ezért a komolyabb hamisítók megpróbálnak előéletet kreálni, eredetigazolást szerezni valamelyik ismert művészettörténésztől. Hamis gyűjteményi címkét vagy jelzést készítenek, néha még túlzásba is esve. Egy hamis Campendonk- vagy Max Ernst-kép esetében éppen ez lett a gyanús. Megesik, hogy egy sosem létezett gyűjtemény előkerült kincseként mutatják be az általuk készített darabot. A rejtőzködő műgyűjtő meséje egyébként hihető történet. Az egyik leghíresebb hamisító, Wolfgang Beltracchi felesége például saját nagyanyjaként szerepelt egy természetesen hamisított fotón, amint gyűjteménye tárgyai mellett ül.

Nem létező művészt is lehet kreálni, mint például az egykori NDK-ban élt avantgárd művész esetében. Az állítólagos Karl Waldmann-kollázsok valamilyen csoda folytán 1989-ben kerültek elő. Emellett hamis múzeum, non plus ultraként nem létező város is előfordult már a hamisítás történetében. Utóbbi kettő Kínában, ami egyébként is a hamisítás paradicsoma. Az utánzott terrakotta szobrokat bemutató hamis múzeumot végül a rendőrség rombolta le. Kínában egyébként felépítették a legszebb ausztriai városkának tartott Hallstatt mását is.

Térjünk vissza a „műfaj” talán legismertebb figurájához, Beltracchi-hoz. Egyrész kisstílű bűnöző volt, a családi ezüstöt is ellopta. Másrészt viszont kétségtelenül tehetséges, és volt türelme is: belopta magát az aukciós cégek bizalmába. Nem a legnagyobb művészeket hamisította, hanem a második vonalat. Az egyik banánhéj, amin elcsúszott, talán leghíresebb hamisítványa volt, Heinrich Campendonk állítólagos képe, a Vörös kép lovakkal. (Jobb, mint bármelyik eredeti Campendonk-mű.) A szakértők felfedezték az 1910-es évekre datált képen a titánfehér festéket, ami csak az 1930-as években terjedt el. A lavina ezzel elindult, végül a bíróság megelégedett 14 hamisítvány rábizonyításával a körülbelül 300-ból. A leleplezésben ugyanis különösképpen senki nem érdekelt: ha sokat fizettek a „műért”, a vásárlók sem. De a rendőrség, bíróság is utálja ezeket az ügyeket. Beltracchi 5 és fél évet kapott, négyet leült. Ő az első hamisító, akinek munkásságát alanyi jogon is elismerik. Már saját nevén, valakinek a modorában készült munkáit jó pénzért veszik, két galériája van.

Előfordult, hogy a művészettörténészek értékítélete segített a nagyszabású hamisítás leleplezésében, mint a New York-i Knoedler Gallery elnöke, Ann Freedman esetében. Máskor a rendőrség végzett ügyes munkát a hamis orosz avantgárd művek leleplezésénél. A német Christian Gollert a rosszul „interpretált” hajszálrepedések és a képen szereplő nők vörös hajszíne buktatta le. Az sem volt akármi, midőn a taskenti és az ankarai szépművészeti múzeum emberei eladták az eredeti műveket, melyeket hamisakkal pótoltak. Nagyon sok komolyabb és viccesebb hamisítási ügy van. Utóbbiak közül kiemelhető, amikor valaki hamis pénzen vett hamis Goya-képet.