A pusztaszabolcsi tanítónő, akinek minden megadatott

A hatéves Frida és a három esztendős Glória boldogan csimpaszkodik a nagymamába. A tanítónő nagyi rajzol velük, szüntelen magyaráz, türelmesen válaszol kérdéseikre, s ez most már gyakran lesz így. Kovács Dénesné, Ica ugyanis negyven éves pedagógusi pályát maga mögött hagyva nyugdíjba ment az idén.

A tanítóképzős éveket leszámítva Icát egész élete Pusztaszabolcshoz köti. Férjével itt nevelték fel nagy szeretetben három gyermeküket, itt igyekeztek sokat tenni a lakóhelyükért, itt élnek a szeretteik, a barátaik. A hivatása és a gyerekek kitöltötték a mindennapjait, és azt csinálhatta negyven évig, amit nagyon szeretett: taníthatott. Az is megadatott számára, hogy a húgával és a lányával kolléganők voltak a tantestületben. Azt mondja, nem szakított teljesen az iskolával, hiszen hitoktatóként továbbra is tanítja az általános iskolásokat és az óvodásokat.

Valamiféle boldogságos nyugalomban diskurálunk, Frida élvezi a beszélgetést, Glória a játékbabakocsit tologatja. Mi közben a múltba röpülünk Icával...

A pusztaszabolcsi általános iskolában első osztályt kapott friss diplomásként, s jól emlékszik arra, hogy Németh Ferencné, Julika volt a napközis párja. Szép évek voltak ezek a nehézségekkel együtt, ekkorra már enyhült az édesanyja elvesztése miatt érzett fájdalom. Tizenhét esztendős volt, amikor magukra maradtak apjával és húgával. Máig büszke arra, hogy Fejér megyei ösztöndíjasként tanult, és egy fillért nem kellett a családnak a taníttatására költenie. Édesapja MÁV alkalmazott volt, így még az utazás sem került pénzbe.

– Győrben végeztem a tanítóképzőben, fel sem merült, hogy ne jöjjek haza tanítani. A húgom is Győrben tanult, és ő is itthon tanítónő. Lányaim szintén a pedagógusi pályát választották, az idősebb itt, helyben tanít, a kisebbik Albertfalván óvónő. A fiunk informatikus, a családdal Szabolcson laknak, Pestről költöztek haza – mondja Ica.

– Tanítottam együtt az én egykori tanító nénimmel, Balogh Györgynével is. Érdekes volt vele kolléganőként találkozni, elfogadtam a tanácsait, és jó volt hallgatni a velem kapcsolatos emlékeit. Azt mondta, csöndes, szorgalmas diák voltam – emlékezik vissza mosolyogva, miközben Frida fejecskéjét simogatja.

Az utolsó tanítási napon a tantestület és a tanítványok is elbúcsúztatták, s amint mondja; szomorúságot és örömöt is érzett egyszerre.

– Nekem a Jóisten mindent megadott. Egész életemben azt csinálhattam, amit szeretek, és gyönyörű családom van. Most majd több időt tölthetek az unokáimmal, a hitoktatás pedig a jövőben is megadja a tanítás örömét.