Székesfehérvár ikonikus alakja szerint a sikernél fontosabb embernek maradni

Karsai Béla nemrég a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést vehette át Varga Mihály nemzetgazdasági minisztertől a magyar gazdaság fejlesztésében, a munkahelyteremtésben és az ipari innováció területén elért eredményeiért, szakmai, közéleti tevékenységéért. Ezt megelőzően a magyar műanyagipar és Székesfehérvár ikonikus alakja meglepő bejelentést is tett: átadta cége vezetését unokahúgának, Csonka Krisztinának.

- A bejelentés óta eltelt egy hónap. Megszokta már az új szobáját?

- Én gyorsan megszoktam, a munkatársaim azonban rutinból még gyakran jobbra fordulnak a főbejárattól, ha engem keresnek, de ott már Krisztinát találják. Én egy hátsó szobába költöztem. Úgy gondolom, tudok még segíteni a fiatal generációnak – ha igénylik.

- Mit csinál ilyenkor az ember? Visszatekint arra a közel három évtizedre, ami alatt nemzetközileg is elismert birodalmat épített?

- Az új kihívások most az izgalmasak. Nyilván megünnepeljük a 30. születésnapot jövő tavasszal, egyelőre azonban az új feladatokra koncentrálok. Nem hátradőlős időszak következik az életemben. A tanítás, a kapcsolati tőke átadása sokkal fontosabb nekem is és a cégnek is, mint a múlton való merengés. Vezetőként mindig is azt vallottam, hogy a főnöki széknek ne legyen háttámlája: ne lehessen benne hátradőlni soha. Jelenleg az motivál, hogyan lehet továbbfejleszteni a céget.

- Életpályája hatalmas kanyarral indult. Atyai ráhatás nyomán építészetet tanult, majd nyolc év után váltott. Miért?

- Ennek egyszerű oka volt. Már gyermekkoromban is abba a világba képzeltem magam, ahol gépek vettek körül, de apám meggyőzött, hogy azon a területen ő többet tud segíteni, ezért engedtem. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy a sikeres műanyagfeldolgozás útját célszerű végig járnom. Mivel szívemben ez a szakma közelebb volt a gépekhez, így visszatértem ahhoz, amit szeretek. Az ember sokkal jobban el tud köteleződni az iránt, amit szeret, és a gépiparban, a szerszámgyártásban mind a mai napig nem csalódtam.

- 1988-ban kitett egy táblát kertje melléképületére: „Karsai Béla műanyagfeldolgozó kisiparos”. Miért éppen az akkor még alig ismert műanyagot választotta?

- Az ember, ha választ egy szakmát, kíváncsi arra, hogy milyen jövőkép előtt áll az az ágazat. Én megnéztem a statisztikákat, melyik a legjobban fejlődő iparág, és láttam, hogy a műanyagfeldolgozás az 50-es évektől kezdve évi 9 százalékos növekedést mutatott és az is látható volt, hogy ez a fejlődés továbbra is töretlen lesz. A másik ok az volt, hogy a műanyagfeldolgozásban benne van az alkotás öröme és művészete. Hiszen lehetőség nyílik elkészíteni a sorozatgyártásra egy szerszámot, amelyből százezres nagyságrendben nagyon sok termék születhet a gépjárműipar, az orvostudomány, a műszaki elektronika számára. Az, hogy az emberiség életkörülményeit ilyen módon tudtuk korszerűsíteni, hogy az emberi élettartam határait ki tudtuk tolni, nagyban ennek az értékes és intelligens műszaki anyagnak köszönhető. A feladatunk még az, hogy ezt azokkal is elhitessük, akik támadják a műanyag létét, megértessük, hogy nem lenne ma műanyag nélkül korszerű élet és a környezeti ártalmakért nem a műanyagot kell hibáztatni, hanem az embert, aki szemetel vele.

- Sikeresnek tartja magát?

- Meggyőződésem, hogy az ember életében két érzés okozza a legnagyobb kudarcot: az egyik a siker, a másik a félelem. Én nem akarok sikeres lenni, egyszerűen ember akarok maradni. Bizonyos körülmények megteremtésére természetesen szükségem van ahhoz, hogy nap mint nap újra beleálljak a rendszerbe, vagy eljussak céljaim helyszínére. Ez azonban nem a siker, hanem a jó közérzet kategóriája. Az, hogy a siker megrészegítsen, arra egyáltalán nincs szükségem.

- Korábban azt mondta: a csúcson csodálatos a panoráma, de nagyon egyedül van az ember. Miről maradt le, vagy mondott le életében, amiről úgy gondolja most, hogy kár volt?

- Nyilvánvaló, hogy az ember képtelen olyan egyensúlyt tartani, hogy ne maradjon benne élete valamelyik területe miatt hiányérzet. Mindennek ára van. Ha az egyik oldalt jobban preferálja az ember, akkor érthető, hogy nem marad annyi ideje másra. Van, aki abban szerencsés, hogy családjával több időt tölthet, a másiknak viszont van egy jól működő vállalkozása. A kérdés az, hogy amit elvesztettem az egyik oldalon, tudom-e pótolni a másikon. Van két nagyszerű lányom, akikre nagyon büszke vagyok és mellettük a vállalkozásom is felépült, mégsem gondolom magamról, hogy azt a fajta egyensúlyt sikerült megteremtenem. Sokkal több időt szántam a vállalkozásomra és azoknak az embereknek a fejlesztésére, akikkel együtt dolgoztam. Arról a közel 700 emberről beszélek, akit mi foglalkoztatunk, s biztosítjuk számára a megélhetést, ahhoz, hogy otthon boldog harmóniában éljen. Nekik ezt tudtam megteremteni. Ilyen különös ez az egyensúly.

- Azt tervezte, ha egyszer nyugdíjas lesz, felül a hajójára és tengerre száll. Nagyon sokáig nem akarja viszontlátni a szárazföldet. Bontogatja már a vitorlát?

- Ez nem teljesen pontos, hogy nem akarok szárazföldet látni, nekem nincs semmi bajom a világgal, azonban nincs annál csodálatosabb érzés, mint amikor valaki megérzi az óceánnak, a tengernek az ízét. Amikor az ember nem lát semmit a horizonton, csak mindenhol a vizet. Van ebben valami végtelen nyugalom és egy elhivatottság is, hogy előbb-utóbb meg kell érkezni a másik partra. Kívánom mindenkinek, hogy láthassa, milyen szép hajnalban a tenger, a napfelkelte és ismerje meg, mi az a végtelen. Egyébként igen, bontogatom a vitorlát és továbbra is célom a hajózás. Volt egy másik hobbim is, amit cégvezetésnek hívnak, ám most itt az ideje, hogy olyan dolgokat tanuljak, amik új energiával töltenek fel.