Jó reggelt, Fejér vármegye!

Reggel van. Az órára pillantok, fél hat múlt. Hallom ahogy mocorog, és ő is nagyon jól hallja, hogy már ébredezem. Oldalra kukkantok, látom máris nyújtózkodik, és a szemembe néz. Én pedig mosolygok, és nem csak a számmal, hanem valahol legbelül is. Én tudom mi a dolgom, ő pedig jól tudja, hogy ezzel a nézéssel már félig nyert. Aztán kicsit oldalra dönti a fejét, miközben tovább szuggerál a szemeivel, és innen már mindennemű ellenállás teljességgel hasztalan. Kikászálódom az ágyból, felöltözöm, és elhangzik az a néhány szó, amire annyira várt: „Szia Boldizsár! Gyere, megyünk.” Nincs most nála boldogabb kutya, és bevallom, én is szeretem a közös sétákat ezzel a kis négylábú fickóval, mert mindig ezek a napom legnyugodtabb percei.