Szabadságharcosaink az arlingtoni temetőben (galéria)

Fehér sírkövek, zöld mezőben

Ha Washingtonban éppen a Fehér Háztól indulnánk el, bár nem mindenkinek ajánlott, de egy átlagosan felkészült túrázónak nem vállalhatatlan kihívás gyalogosan eljutni az arlingtoni temetőbe. Először a Pennsylvania sugárúton kell végig sétálni a Georgetown városrészig, majd át kell gyalogolni a Francis Scott hídon a Potomac túloldalára. Utána elhaladunk a Rosslyn metrómegálló mellett és néhány perc múlva feltűnik a tengerészgyalogság legendás második világháborús emlékműve, amelynek kapcsán Clint Eastwood „A dicsőség zászlaja” címmel remek filmet forgatott. A nagy amerikai sírkert kapuja onnan pedig már tényleg csak egy ugrás.

Az Arlingtoni Nemzeti Temetőt a polgárháború idején a déliek főparancsnokának, Lee tábornoknak az elkobzott birtokán alakították ki. Először északi csapatok állomásoztak a területen, majd rövidesen olyan számban kellett temetni a holtakat, hogy muszáj volt a kegyeletnek valamilyen méltó formáját megkeresni. Először csak unionistákat, majd idővel déli katonákat is temettek ott, aztán ahogyan sorban következtek az Egyesült Államok háborúi, minden hadszíntérről kerültek Arlingtonba elesettek. Ma körülbelül négyszázezer bűnös lélek porhüvelye várja – persze egykori hite szerint – a szépen gondozott sírkertben a feltámadást. Érdekesség, hogy a szegregációt csak a második világháború után szüntették meg, attól kezdve már fekete katonákat is temettek a fehérek mellé, nem tettek a holtak között ilyen alapon különbséget.

Ha időt szánunk egy hosszabb temetői sétára, a szikrázó napsütésben fehéren világító sírköveken több magyar nevet olvashatunk, de számunkra most ketten a legfontosabbak: Asbóth Sándor és a tőle csupán néhány lépésnyire nyugvó Számvald Gyula.

Asbóth Sándor: magyar hős a golyózáporban

Asbóth Sándor felmenői angolok voltak, akik a protestánsüldözés elől menekültek az európai kontinensre, majd Magyarországra. Az egyik Asbóth harcolt II. Rákóczi Ferenc zászlaja alatt, aztán a Sándor névre keresztelt leszármazott hírnevének az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc, majd az amerikai polgárháború adta meg világtörténelmi léptékű kereteit. Keszthelyen született, a család később Zomborba költözött, Sándor a selmecbányai akadémia hallgatója lett, majd Pestre került, ahol mérnöki diplomát szerzett. Eredetileg tehát nem katonai pályára készült. Részt vett a reformkor néhány nagyszabású vállalkozásában, ott volt az al-Duna szabályozásánál, mi több, a Lánchíd építésénél is. Temesváron, egy újabb mérnöki munka közben érte a pesti forradalom kitörésének híre.

A honvédseregbe 1848 decemberében jelentkezett – nyilván mérnöki szaktudása miatt – gyorsan századossá nevezték ki Vetter Antal hadseregében, és részt vett a délvidéki harcokban. Átkerült Klapka seregébe, küzdött Kápolnánál, Nagysallónál, Komáromnál. Már őrnagy és Klapka hadsegédje, amikor Kossuth Lajos 1849-ben kinevezte a kormányzói hivatal katonai osztályának vezetőjévé, és azzal együtt alezredessé léptette elő. A kormányzóhoz a világosi fegyverletételt követően is mindvégig hű maradt, vele tartott a törökországi emigrációba, aztán a Mississippi fregatt fedélzetén az Egyesült Államokba hajózott Kossuth kíséretével. New Yorkban két hadianyaggyárat helyezett üzembe és építőmérnöki feladatokat végzett, tagja volt annak a mérnöki irodának, amely a Central Park kialakításán dolgozott.

Amikor életében eljött egy újabb háború, és mivel az álom szertefoszlott arról, hogy újra lehetne kezdeni Magyarországon a szabadságharcot, 1861-ben jelentkezett az északiak még alig létező seregébe. Frémont tábornok vezérkari főnöke a Nyugati Hadseregben, egy év múlva hadosztályparancsnok Curtis alatt, majd 1862-re dandártábornokká nevezték ki. Mississippiben, Tennessee-ben és Kentucky-ban szolgált, aztán Nyugat-Florida katonai parancsnokává nevezték ki. Missouriban a bal karja zúzódott szét, miután ezredese tizenhárom golyótól találva összerogyott, s ő igazi hősként viselkedve átvette a támadás irányítását. A hadiszerencse vele maradt, mert bár 1864-ben a Marianna melletti csatában golyó fúródott a szájpadlásán keresztül a fejébe, túlélte súlyos sebesülését.

Megkapta az adható legmagasabb amerikai katonai kitüntetést és diplomata lett, az Egyesült Államok argentínai, később paraguayi nagykövete. A fejében lévő lövedék folyamatosan kínozta, aludni sem tudott, ezért Párizsba utazott, hogy kioperáltassa a golyót, de a sebész nem vállalta műtétet. Talán már megkönnyebbülés volt számára, amikor 1868-ban meghalt Buenos Airies-ben. Asbóth Sándor hamvait 1990-ben szállították át a Washington melletti arlingtoni temetőbe.

Magyarország gyászolja a fiát

Számvald Gyula 1827-ben született Szegeden, majd Pesten tanult tovább, ahová édesanyja halála és apja újranősülése után költözött. Ott ismerkedett meg Petőfi Sándorral, aki neki szánva humoros verset írt „Egy könyvárus emlékkönyvébe” címmel. A forradalomban a márciusi ifjak közé tartozott, majd beállt a honvédseregbe, Guyon Richárd hadtestparancsnokságán kapott beosztást. A Branyiszkói-hágónál vívott csatában megsebesült, amiért főhadnaggyá nevezték ki. A szabadságharc bukása után egy évig Németországban várta sorsának alakulását, majd hazatérve könyvkiadással foglalkozott, ő volt az, aki a fiatal Vajda János első műveit kiadta, de Jókaival is kapcsolatba került. Homályos okok miatt 1856-ban Julius H. Stahel néven tért vissza Németországba, ahol újságírásból élt, ugyanúgy, mint később Londonban, majd New Yorkban.

Az amerikai polgárháború kitörésekor Lincoln felhívására egy német ezredessel megszervezte a 8. New York-i gyalogezredet, majd az alakulattal részt vett az 1861-es első Bull Run-i csatában, ahol az északiak vereséget szenvedtek, de Stahel-Számvald katonái tartóztatták fel a támadó konföderációs lovasságot, amivel megmentette a fővárost a megszállástól. Már dandártábornokként irányította 1863-ban a Cross Keys-i ütközetet, majd 1864-ben Piedmontnál tüntette ki magát, ahol a bal karját roncsolta szét egy golyó. Asbóth Sándorhoz hasonlított a katonasorsa abban is, hogy megkapta a legmagasabb amerikai katonai kitüntetést, a „Medal of Honor”-t.

A háború után japán konzul majd kínai főkonzul lett, aztán csatornahajózási vállalatot igazgatott, bányászati kutatások szövetségi felügyelőjeként tevékenykedett, és végül egy New York-i életbiztosítási társaság vezetőjeként vonult nyugalomba. Számvald 1896-ban hazalátogatott a millenniumi ünnepségekre, de nem maradt itthon, visszautazott az államokba és békésen élte öreg napjait New Yorkban. Ott halt meg 1912-ben szívroham következtében, gyászszertartása után ő is Arlingtonba került. Koporsóján Wilson elnök és az amerikai magyarság piros-fehér-zöld szalagos koszorúját helyezték el ezzel a felirattal: „Hungary Mourns her Son”, azaz Magyarország gyászolja a fiát.

Helytállás, reménytelen helyzetekben

– Asbóth és Számvald sorsa közös abban, hogy a magyar szabadságharc előtt egyiküknek sem volt katonai tapasztalata, tehát gyakorlatilag az 1848-49-ben összegyűjtött szellemi munícióval sikerült magasra jutniuk az amerikai hadseregben – mondta a FEOL-nak a Széchenyi-díjas történész, Hermann Róbert. – Általában is jellemző, hogy az amerikai polgárháborúban fegyvert fogó magyarok többsége azok közül került ki, akik korábban nem szolgáltak a császári hadseregben, először a magyar szabadságharc idején, akár valamelyik önkéntes alakulatnál, akár másutt kaptak beosztást a honvédsereg kötelékében. Asbóth pályafutása mérnöki, táborkari karriernek számított 1848-49-ben, ezért azt mondhatjuk, az ő előképzettsége ebben a tekintetben jobban predesztinálta a későbbi magas amerikai rendfokozatot. Számvald-Stahel esetében megjegyzem, ő csupán a főhadnagyi rangig jutott Magyarországon, onnan pedig elég nagy ugrást jelentett, hogy az amerikai polgárháborúban egészen a tábornokságig vitte. Ami azonban konkrét katonai teljesítményüket illeti, hadvezérnek egyiküket sem nevezném, mert ugyan dandárparancsnokként szolgáltak, de beosztott katonának számítottak. Mindezek mellett a csatatéren mindketten nagyon bátran és rámenősen viselkedtek, kimondottan reménytelen helyzetekben is remekül megállták a helyüket.

Különböző adatokat lehet találni arról, hány magyar vett részt az amerikai polgárháborúban, de az bizonyos, hogy elenyésző volt a számuk a déli csapatoknál, sokkal többen harcoltak az északiak oldalán. Vajon min múlt ez? Hermann Róbert szerint az okoknak nem sok közük volt a rabszolgatartáshoz, vagy bármilyen ideológiához, a magyarázat ennél sokkal prózaibb.

– Vida István Kornél történész kollégám doktori értekezésében azt írta, hogy nagyjából száz-százhúszra tehető azoknak a magyaroknak a száma, akik igazolhatóan részt vettek akár az egyik, akár a másik oldalon az amerikai polgárháborúban. A korábbi szakirodalomban mindig az szerepelt, hogy a magyar emigránsok természetszerűen az unió hadseregébe álltak be, mert a rabszolgák felszabadításáért akartak harcolni. Ebből az értekezésből az derült ki, nagyjából attól függött, ki melyik oldal mellé állt, hogy korábban melyik területen telepedett le. A déli államokban élők értelemszerűen a konföderáció, az északiak pedig az unió hadseregében szolgáltak, nem volt feltétlenül értékválasztás abban, hogy ki, éppen milyen színű egyenruhát húzott magára.

A HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese szerint az emigráns magyarok elég nehezen illeszkedtek be az amerikai társadalomba, főleg azok, akik 1848 előtt Magyarországon nemesi rangot viseltek és egy egészen másfajta gondolkodásmódhoz, érdekérvényesítéshez voltak hozzászokva.

– Magyarországon nem nagyon létezett piacgazdaság, amelynek viszonyai csupán néhány településre korlátozódtak, és a klasszikus kapitalizmus mintaországában sokkszerű feladat lehetett számukra megélhetéshez jutni. Ezért aztán a magyar emigráció tagjai közül sokaknak nagyon jól jött, hogy 1861-ben kitört az amerikai polgárháború, mert legalább azt csinálhatták, amihez értettek, amiben egyszer már bizonyítottak: ez pedig a kardforgatás. A korábbi szakirodalmakban a résztvevő magyarokról több ezres számok keringtek. Ez elsősorban egy Ács Tivadar nevű derék történésznek köszönhető, aki úgy gondolta, ha egy alakulat parancsnoka magyar, akkor az összes katona magyar, de ez természetesen nem lehetett így. Ő négy-, ötezres létszámot említ, ami már azért is képtelenség, mert megvannak az időszakra vonatkozó amerikai bevándorlási listák, és összesen sem érte el az ötezret a magyar emigránsok száma még akkor sem, ha a csecsemőket, a gyerekeket, a nőket és az öregeket is összeadjuk. Az adatok elemzéséből kiderül, hogy a magyarok részvételi aránya nagyjából megfelelt az Egyesült Államokon belüli számarányuknak, annál nem volt se több, se kevesebb.

A történész arról is beszélt, mennyire lehetett esélye annak, hogy Magyarországon ismét kitör a forradalom és újra szerveződik a szabadságharc. A visszaemlékezések között ugyanis találni olyan említést, hogy az Újvilágba emigrálók némelyike komolyan számolt ezzel a lehetőséggel.

– Az 1850-es években ez még nagyon élénk reménynek számított – mondta erről Hermann Róbert. – Amikor 1859-ben kitört a piemonti francia-osztrák háború és megalakult a magyar légió, néhányan vissza is tértek Európába. De miután a solferinói csatát követően III. Napóleon fegyverszünetet, majd békét kötött Ferenc Józseffel, mindenkinek leesett, hogy az újabb magyar szabadságharcból már nem lesz semmi. Azaz amikor elkezdődött az amerikai polgárháború, a magyarok többsége már nem reménykedett ilyesmiben és inkább igyekeztek beilleszkedni az amerikai társadalomba.

Asbóthnak és Számvaldnak ez elég jól sikerült még akkor is, ha Asbóth haláláig agglegény maradt. Nagy megbecsülést jelentett az arlingtoni temetőben nyugodni, viszonylag kevés magyar katonának adatott meg ez a megtiszteltetés. Külön-külön is regényt lehetne írni az életútjukról, amely furcsa egyezéseket mutat, például mindkét tábornok bal kezét roncsolta szét egy-egy lövés.

– Asbóthnak ezen kívül volt egy súlyos koponyasérülése is, a fejébe fúródott a golyó, amit nem tudtak kiszedni és nagy valószínűséggel ez okozta későbbi halálát – folytatta Hermann Róbert. – Sok esztendővel később kutyasétáltatás közben elrántotta az állat és olyan szerencsétlenül esett, hogy a golyó elmozdult és végül ez végzett vele. Az amerikai polgárháborúban már elég rendesen dörögtek a fegyverek és miután mindketten inkább az „Utánam!”, és nem az „Előre!” vezényszót használták az ütközetekben, elég nagy kockázatot vállaltak. Egyébként akkor már kimondottan súlyosak voltak az ennyire magas rangú katonák között is a veszteségek. Ők ketten kiemelkedtek a polgárháborúban harcoló magyarok közül, tábornoki rangig jutottak és megkapták a legnagyobb amerikai háborús kitüntetést, a „Medal of Honor”-t. Szintén közös volt bennük, hogy a háború után mindketten diplomáciai pályára léptek, Asbóth Argentínában és Paraquayban, Számvald pedig Japánban és Kínában.

Egy nem igazán fájdalmas halotti tor

Pegán Katalin jól emlékszik arra a napra, amikor Asbóth tábornokot újratemették Arlingtonban, hiszen sok magyarral együtt jelen volt a szertartáson. Rengeteg kortársához hasonlóan, huszonegy éves fiatal leányként, 1957-ben hagyta el Magyarországot. Először hajóval a Szuezi-csatornán át Ausztráliába menekült, de aztán az élet vihara több más megálló mellett Kanadába, majd az Egyesült Államokba sodorta. Aktív éveiben magyar férjével Washingtonban sikeres, lakberendezéssel foglalkozó céget irányított.

– Nem tudom, hogy az én emlékeim jelentenek-e bármit is – mondta a FEOL kérdésére válaszolva Katalin. – Valamilyen írásos emlékem biztosan van valahol, csak elő kellene keresnem... Akkoriban minden információ újnak számított, hiszen alig tudtam valamit Asbóth tábornokról. A washingtoni magyar közösség egyik szervezője kért meg arra, hogy az eseményre pogácsát készítsek. Akkor tudtam meg, hogy az 1848-as idők után Asbóth idejött, harcolt az amerikai polgárháborúban és végül Argentínában lett az Egyesült Államok nagykövete. A temetés számomra nem fájdalmas, hanem sokkal inkább nagyon megható és felemelő esemény volt. A koporsót ágyútalpra helyezték, az amerikai zászlóval borították le és egy nyereg nélküli ló húzta az ágyútalpat, a lovon egy pár csizma lógott, fordítva. A zászlót összehajtogatták és egy leszármazott, távolabbi rokon kapta meg, aki katonaként szolgált, mert a tábornoknak nem lehetett közvetlen utóda. Huszonegy lövéssel búcsúztatták. Ön ott volt most a temetőben, ugye? Engem azóta is mindig jóleső érzéssel tölt el, hogy onnan nagyon szép a kilátás, úgy gondolom, ez nagy megtiszteltetés. A szertartás után mi magyarok még együtt maradtunk egy kicsit, a követségről is érkezett valaki, és beszélgettünk egy nem igazán fájdalmas halotti toron, egy kellemes épületben. Azóta már 34 év telt el, de az érzéseim ugyanazok. Büszkeség ez? Valószínű, mert ezt érzem legbelül, a legjobban.