Könyvbemutató és találkozás Szenczy Katival

Április 6-án, szombaton lett volna 59 éves a két éve elhunyt, Fejér vármegyéhez sok szálon kötődő Szenczy Sándor, aki megtérése után a kápolnásnyéki református lelkipásztorhoz, Szénási Sándorhoz kopogtatott be hitbéli útmutatást keresve. Idővel aztán a fiatal teológus Velencén épített imaházat, alapított gyülekezetet és segélyszervezetet, majd sok év után úgy döntött, Pákozdon legyen az időközben az egyik legnagyobb hazai karitatív szervezetté növekedett szeretetszolgálat logisztikai központja. Hogyan vált mindez lehetségessé? Egyebek mellett erről beszélt hétfőn délután a velencei Zöldliget-iskolában Szenczy Katalin és a Baptista Szeretetszolgálat hitéleti főigazgatója, Révész Szilvia, aki „Lépj ki a csónakból!” címmel tavaly könyvet írt Sándorról és a segélyszervezetről. Kettejük találkozása az érdeklődőkkel egyben könyvbemutató is volt.

– A könyv számára tizennégyen idézték fel Sándor tevékenységének különböző mozzanatait. Nem annyira én, sokkal inkább Isten írta ezeket a történeteket Sándor életén keresztül, hiszen ő volt mindennek a szíve és a fókusza – mondta Révész Szilvia a beszélgetés bevezetőjében. Az est vendégeit Czuppon István iskolaigazgató is köszöntötte, majd az elhangzottakhoz hozzáfűzte a maga személyes történetét Szilágyi Béla, a Baptista Szeretetszolgálat elnöke, Szabó Csaba oktatási főigazgató és Gál Dávid ügyvezető igazgató is. Az érdeklődők között ott láttuk Szenczy Sándor Székesfehérváron élő öccsét, Istvánt, valamint Benkő Andrea rádiós és Vujity Tvrtko televíziós újságírót is.

Szenczy Katalin nagyapja úgy jött haza Velencére a második világháború után a szovjet hadifogságból, hogy előtte a szibériai lágerben hitre jutott. Ő lett az első baptista a Velencei-tó mellett. Bár Szenczy Sándor soha sem találkozott személyesen Katalin nagypapájával, mégis megragadta az ő története, aztán nem csak, hogy imaházat épített, úgy döntött, legalább olyan létszámú gyülekezetet alapít, ahol legalább ötvenen dicsérik az Istent. Egyre fontosabb lett neki Velence és mindvégig ragaszkodott a településhez, azután is, hogy kilépett a lelkészi munkából és már teljes erejével a segélyszervezetet irányította. Csodaként emlegetik a szeretetszolgálat megalapításának körülményeit, hiszen szó szerint a semmiből – egy velencei nyugdíjas özvegyasszony első ötezer forintos adományából – hozta létre a karitatív szervezetet, amely idővel a világ számos háborújánál, természeti katasztrófájánál segédkezett, Magyarországon pedig szociális és oktatási intézmények hálózatának fenntartójává vált. De valódi csodának számított az is, ahogyan a szeretetszolgálat – mindenféle közgazdasági törvényszerűségnek ellentmondva – működni, sőt folyamatosan fejlődni tudott és vált Fejér vármegye legnagyobb költségvetéssel rendelkező civil szervezetévé.

Természetesen a Fejér Megyei Hírlap volt az a médium, amelyik Sándor küldetéséről az első tudósítást készítette: egy adománnyal megpakolt kamion útnak indulásáról szólt tudósításunk a délszláv háború idején, aztán az Afganisztánban, Csecsenföldön és másutt készült riportok többségéből szerkesztve „Dögcédula és kereszt” címmel egy könyv is napvilágot látott. Az évek teltek, Sándor pedig nem csökkentette a tempót, továbbra sem ismert lehetetlent, és ez a nyomás kikezdte az egészségét. Évekig harcolt rákbetegségével – ő úgy mondta, a Sátán ott támadta meg, ahol a legtöbbet tudott neki ártani. Végül az agydaganat szövődményei okozták halálát az Egyesült Államokban, ahol szűk körben temették el.

– Anna, aki közös gyermekünk, kétéves és három hónapos volt, amikor 1994-ben, 13 évesen befogadtuk Erdélyből Enikőt, aztán örökbe fogadtuk Áront – idézte fel Katalin a FEOL-nak, miként alakult a családjuk. – Így visszatekintve nagy bátorság volt ilyen munka mellett mindezt vállalni, de tudtam, ez Isten akarata. Léteztek a félelmeink, de Isten valahogy mindig úgy alakította körülöttünk a dolgokat, hogy végül minden sikerüljön. Aztán megérkeztek az ikrek az életünkbe, őket is örökbe fogadtuk: egyébként abban az időben már a segélyszervezet is foglalkozott nyílt örökbefogadás szervezésével. Sanyi imádta a gyerekeket és nagyon jól tudta irányítani őket, sokat tanultam tőle én is, ráadásul a gyerekek édestestvérként szeretik egymást. Rengeteget jelentett, hogy sokat lehettünk együtt. Amikor én konduktorként dolgoztam, és sok hosszú külföldi küldetésre együtt utazott el a család, Sándor komoly részt vállalt a gyerekek neveléséből. Ezek voltak a legcsodálatosabb időszakok az életünkben.

Sándor sok háború és természeti katasztrófa helyszínén járt, olyan helyeken, ahonnan nem volt biztos a hazatérés. Vajon miként viselte ezt a feleség, a gyerekek, az egész család? Megkérdeztem Katit: sose rettent meg?

– Nem voltak ezek egyszerű pillanatok. Sándornak született egy mondása, amivel ilyenkor mindig búcsúzott a gyerekektől: „Apa mindig hazajön!” Akkor is ezt mondta, amikor tudhatta, egyáltalán nem biztos, hogy ez úgy lesz. De tudta, az élete Isten kezében van és mindig bízott abban, hogy az Úr még tartogat számára feladatot. Isten volt az, aki erőt adott, bátorított minket és tudtuk, mindig számíthatunk rá. Amikor megbetegedett, az orvosok azt mondták, lehet, hogy csak néhány napja, hete, legfeljebb egy hónapja lehet hátra, aztán ők sem értették, mi történt ezek után. Az isteni kegyelem még három és fél évet adott nekünk, ami azért sok nehézséget, szolgálatot jelentett az egész család számára, de Sándor megláthatta még a két kisunokáját, és ez is csodának számított. Nagyon nehéz, de nagyon kegyelmes időszakot hagytunk magunk mögött az utolsó hónapokkal. Sokat beszélünk róla és szombaton megünnepeltük a születésnapját tudva, hogy tovább kell lépnünk azzal az örökséggel, amit ránk hagyott, és ehhez Isten mutatja nekünk az utat.